Ilyen a mohai tikverőzés – élő néphagyomány farsangfarkán

A legismertebb és a legtöbb turistát vonzó téltemető szokás Magyarországon kétségkívül a mohácsi busójárás. Mi azonban most a legintimebb farsangfarki néphagyományt mutatjuk be olvasóinknak Nagy Veronika muzeológus segítségével. A farsangi szokáskörbe a lakodalmi szokásokból átszivárgott termékenységvarázsló tikverőzés napjainkban már csak a Fejér vármegyei, néhány száz fős Mohán tapasztalható meg. Aki kíváncsi rá és megnézi, készüljön fel, hogy kormosan megy haza! Szalagos ruhába öltözött alakoskodók, bohócok fogják összemaszatolni.

– Milyen jellegzetes figurái vannak, és hogyan zajlik a húshagyókeddi tikverőzés?

– Ez egy farsangi népszokás. Azért is beszélünk róla most, mert most van a farsang időszaka, ami elég hosszú idén: január 6-án kezdődött el és a húsvétot nagyjából 7 héttel, 40 nappal megelőző húshagyókeddig tart, amely nap ebben az évben március 4-re esik. Régen ebben az időszakban tartották a lakodalmakat is. Különleges dolog az, hogy ez a szokás a mai napig fennmaradt. Egy termékenységvarázsló szokásról van szó, ez az alapszükséglete. Azért van erre szükség, mert minden olyan kultúrában, ahol a mezőgazdaság az alapja a megélhetésnek, bizonyosan előfordul olyan helyzet, amikor az ember – bármennyire is szakszerűen látja el a feladatát – már nem ura a történéseknek: amikor a jég elveri a termést, vagy amikor betegségben elpusztulnak az állatok. Csak mágikus hatalmak bevonásával lehet elhárítani ezeket a katasztrófákat. A farsang csúcspontján álarc mögé bújva, és azzal a céllal, hogy a gonosz hatalmakat elhárítsák, valami olyan rítust gyakorolnak, ami a hitük szerint elősegíti azt, hogy jobb legyen a termés, ne pusztuljanak el az állatok. Ez a fajta hit van mögötte, ezért nagyon fontos.

A mohai tikverőzés során általában 10-12 fiatal öltözik be bohócnak. Hosszú szalagos ruhát viselnek, hozzá festett álarcot fekete kenderkóccal díszített szakállal, bajusszal.

Az álarc mögé rejtőzés egyrészt azt szolgálja, hogy a gonosz hatalmak ne ismerjék fel őket. Másrészt azt, hogy a közösség tagjai se ismerjék fel őket, ezért eredetileg régen titokban öltöztek be az alakoskodók. Ez hordoz egy társadalmi, közösségerősítő és építő funkciót is. Régen a falvakban működött egy olyan normarendszer, amiben mindenkinek megvolt a helye és a szerepe, amitől nem illett, nem volt szokás eltérni. Kimondatlan szabályok határozták meg, hogy egy legény körülbelül mikortól mehetett a kocsmába, hogy onnan ne nézzék ki. Vagy azt, hogy egy lánynak milyen ruhát kellett fölvennie a húsvéti istentiszteletre vagy egy lakodalomra, ahogy azt is, mikor kivel hogyan beszélhetett. Ezeknek a látszólag szigorú szabályoknak a betartása az egyén számára biztonságérzetet adott, mert mindig mindenki tudta a saját helyét. Viszont sokszor nehéz lehetett elfogadni ezeket a szabályokat, nehéz volt minden nap ebben élni, de ott volt a farsangi időszak csúcspontja, amikor ezeket a szabályokat felboríthatták. Arra az egy, vagy arra a három napra beöltözhettek valaki másnak, és – a tikverőzés alkalmával – az álarc mögött a bohócok elkövethettek olyan rendbontásokat, amiket máskor nem. Mindez ma is tetten érhető.

– Az említett bohócok mellett milyen alakjai vannak még a népszokásnak és mi a szerepük?

– A bohócok kormozzák be az embereket. A korom, mint a tisztítótűz égésterméke elősegíti azt, hogy jó legyen a termés, és tojjanak a tyúkok. Mellettük vannak lányok: két lány szerepel mindig a szokásban, ők a legfiatalabbak. Az újak mindig így kerülnek be a szokásba. Nagyon szép része az átörökítési a folyamatnak, hogy ők még nem kormozhatnak. A bohóc alakoskodóké a legnépszerűbb szerep, hiszen elszaladgálhatnak, bekormozhatnak bárkit, viselkedhetnek durván, megállíthatják az autókat. A bohócok szabadosan viselkedhetnek, a lányoknak viszont fegyelmezetteknek kell lenniük, ők őrzik a tojásokat, amelyeket a tikverőző menet a falu házainál kap, egyébként sokszor meg is vendégelik a menetet a házaknál egy kis pálinkával, fánkkal, és beszélgetnek.

– A tojást őrző lányok is fiúk valójában. Ez is egy szerep.

– Igen, így van. Ez nagyon fontos, ők is álarc mögé bújnak, ami azt jelenti a számukra, hogy

„ilyenkor lehetek valaki, aki nem lehetek máskor, és nem lenne merszem másnak lenni máskor, mert a társadalom, a közösség azt nem fogadja el, de itt van ez a biztonsági szelep, amikor kiereszthetem a gőzt”.

Utána visszatérhet az élet a rendes kerékvágásba, ennek ez a lényege, és ettől működőképes. Ettől érzi mindenki magát hosszú távon jól egy hagyományos falusi közösségben. Érdekes figura még a szalmatörök, valószínűleg ez a szerep később került be a szokásba, nyilván a török idők emlékére. Nagyon sokszor előfordulnak a különböző farsangi szokásokban olyan zsáneralakok, amelyek egy kicsit távol állnak a hagyományos falusi társadalom tagjaitól, és kicsit eltérő viseletben, eltérő viselkedéssel vannak jelen. Szereti őket a falusi társadalom ilyenkor kifigurázni. A szalmatörök egy komikus alak, hiszen a törökök buggyos viseletét rengeteg szalmával érzékeltetik, nagyon keményre ki van tömve ez a figura. A felsőteste, az alsóteste, az egész ember, alig tud mozogni a rengeteg szalmától. Látszólag nincsen semmi szerepe, csak vonul a menettel. Régebben ölelgette a lányokat, incselkedett is velük, és talán még egy rituális funkciója is lehet, hiszen gondoljunk arra, hogy a szalma az egy olyan agrárszimbólum, aminek elhalt, elhasználódott jelentése van. Jelképezi a rosszat, a betegséget, a rontást, tehát mindazt, amitől meg akarunk szabadulni. Ami ezt még erősítheti, az az a gesztus, hogy a bohócok gyakran feldöntik ezt a szalmatörököt. Ami persze vicces, mert nem tud felállni, és lehet, hogy csak ennyi van benne, de ha a népi kultúrában lévő szimbólumokat erőteljesebben megvizsgáljuk, akkor gondolhatunk arra is, hogy itt van egy mélyebb funkció is. Mégpedig az, hogy amikor eldöntik, meghal; eltűnik, nincs rá szükség. Tehát, hogy ez a szalma, ez az elhasználódott dolog, „ez menjen el tőlünk”. És aztán feltámad. Nagyon sok farsangi szokásban előfordul például az, hogy állatalakokat jelenítenek meg, akik meghalnak a rítus közben, aztán föltámadnak. Ilyen a medvetáncoltatás például, vagy a temetést parodizáló játékok is a farsangi időszakban: kiterítenek egy embert játékból, hogy ő egy halott, aki aztán feltámad. Pontosan ugyanezt jelenti:

„szabaduljunk meg a rossztól, a gonosztól, a betegségtől, és jöjjön valami új!”

– Van egy negyedik szereplője is a tikverőzésnek: a kéményseprő.

– A kéményseprő a korom gazdája.

A koromnak nagyon fontos szerepe van a tikverőzésben. Olyan, mint húsvétkor a víz, amivel meglocsolják a fiúk a lányokat.

Ma már mindenkit bekormoznak, de eredetileg inkább csak a lányokat kormozták, hogy az frissességet, egészséget, termékenységet hozzon. Ebben is érzékelhető egy társadalmi közösségerősítő funkció, hiszen a tikverőzés egy nagyon jó alkalma farsangkor annak, hogy a fiúk és a lányok egymásra találjanak. Ennek is szabályozott körülményei vannak egy falusi társadalomban. Megvannak az időpontjai az udvarlásnak, a báloknak, és a tikverőzés az egy olyan alkalom, amikor egy fiú álarc mögé rejtőzve incselkedhet egy lánnyal. A napot lezáró bál idején, amikor összegyűlnek, megsütik a tojásokat, elfogyasztják együtt, és van egy közös nagy mulatság, akkor kiderülhet, hogy ki volt az a fiú. Ezeknek a párkapcsolati kezdeményezéseknek is helye van ebben a szokásban. A mai napig – én azt gondolom – érvényesülnek ezek a funkciók a helyi közösségben.

– Mohán kívül hol tartották még a tikverőzés szokását, illetve miért csak ebben a faluban maradt fenn?

– Fejér megyében, a Mezőföldön, a Velencei-tó környékén élt ez a szokás, és valószínűleg több helyen is, az Északi-középhegységben is tudunk olyan falvakról, ahol – ha nem is pont ugyanezekkel a szereplőkkel, vagy ugyanezzel a megjelenítéssel, de – éltek hasonló szokások. Tehát sok helyen előfordult a Kárpát-medencében.

Az eredete egyébként lakodalmakhoz kapcsolódik, egy lakodalmi szokáshoz, amit úgy hívnak, hogy lakodalmi tyúkverő.

Tikverőzés: tikverő/tyúkverő, nem véletlen, hogy ezt így nevezik. Mint már szó volt róla, a lakodalmakat is a farsangban tartották, viszont régen három-négy napos lakodalmakat ültek. Egy afféle lezáró mozzanatként, hajnali szokásként élt nagyon sok helyen az, hogy a legkitartóbb vendégek, főleg a fiatalok, amikor már tényleg nagyon hosszú ideje mulattak, és már szinte minden étel elfogyott, akkor felkerekedtek – mint a tikverőzésben a bohócfigurák – és körbejárták azokat a házakat, ahova a vendégek már hazatértek. Felébresztették őket, és visszacipelték – néha talicskán – az embereket a lakodalomba, hogy mulassanak még tovább. Előfordult, hogy ezeknél a házaknál a sonkát, a kolbászt elcsenték, vagy leütötték a tyúkokat a fészekről, és akár tojásokat, vagy egy eredeti, brutális funkcióban lehet, hogy a tyúkot is visszavitték. A 19. században jellemző volt ez a szokás szinte az egész Kárpát-medencében, de a századfordulóra már szinte mindenhol kihalt, és bizonyos helyeken, mint ahogy itt Fejér megyében is, valószínűleg átszivárgott a farsangi szokáskörbe. Merthogy nagyon jól megtalálta benne a helyét. Nyilván azért tűnt el a lakodalmi szokásokból, mert azok rövidebbek lettek. És hogy miért csak Mohán maradt fenn? Annak már van egy más oka is, méghozzá az, hogy ez egy kicsi közösség, nagyon kicsi a falu.

Az 1950-es évek végén, a ’60-as évek elején Pesovár Ferenc néprajzkutató felfedezte, észrevette, hogy itt még gyakorolják ezt a szokást. Erre az időszakra azért a legtöbb helyen már nehéz volt ezeket megtartani, már nem biztos, hogy a fiatalok igényelték, hogy ezt csinálják. Lehet, hogy a politikai, társadalmi berendezkedés sem volt kedvező ahhoz, hogy fennmaradjanak ezek a szokások, de Mohán még beöltöztek. Megérkezett a faluba Pesovár Ferenc, megtudta, hogy Mohán még él ez a szokás, beszélgetett a helyiekkel, és minden évben kijárt oda. Ettől a fiatalok is fontosnak kezdték érezni a szokásukat. Ez egy olyan helyzet, ami önmagát generálja: „ha érdeklődnek a mi szokásunk iránt a faluban, jön egy városi ember, akinek fontos, hogy mit csinálunk, és hogy miért csináljuk, ha kíváncsi rá, akkor mi megcsináljuk, mert meg akarunk felelni, és nekünk is még valószínűleg fontos, de erősíteni kell bennünk magunkban is” – gondolhatták. Pesovár Ferenc az érdeklődéssel erősítette a szokást. Azzal, hogy érdeklődött, kérdezgette a fiatalokat, kísérte őket, folyamatosan jelen volt, nem csinált ő mást, csak életben tartotta a szokást. Nem felújította, nem újratanította, hanem jelen volt. És ezzel generált egy ilyen, „akkor nekünk is fontos érzést”. Aztán vitte a barátait a ’60-as, ’70-es években, és idővel egyre többen jelentek meg Mohán, és már nem is nagyon volt olyan lehetőség, hogy befejezzék a tikverőzést, hiszen ha van egy folyamatos érdeklődés valami iránt – csak ez már külső érdeklődés –, akkor az fennmarad.

– A tikverőzés a helyi identitást manapság is erősíti, a jelmezeket a szereplők maguk készítik, valódi tyúkokat kergetnek meg, a tojások is valódiak. Hogyan tekinthetünk a mohaiak e szokására: hagyományőrzés vagy élő néphagyomány?

– Én mindenképpen élőnek gondolom. Azt is érdemes megemlíteni, hogy 2011 óta a mohai tikverőzés a szellemi kulturális örökség része, felkerült a szellemi kulturális örökség listájára. Ez már önmagában is egy védelmet jelent. A Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága Szentendrén működik, ők felügyelik, koordinálják ezeket az örökségi elemeket. A lényeg mindig az, hogy maga ez az örökségi elem saját magát tekintse örökségnek. A mohai tikverőzés esetén is az történt, a közösség jelölte magát, az ő saját hagyományát szellemi kulturális örökségként. Az igazgatóságnak és az egyezménynek a célja az, hogy népszerűsítse ezt a szokást, ezt a hagyományt, elérhetővé tegye az emberek számára, és tudatosítsa mindenkiben, hogy ez egy őrzendő, továbbörökítendő érték. Ez egy nagyon érzékeny és nagyon sérülékeny dolog egyébként. A sérülékenység létrejön azáltal is, hogy óriási nyilvánosság irányul a tikverőzésre. Nagyon sokan mennek ki, tömegesen vannak jelen iskolás csoportok. Ráadásul a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága néha fesztiválokra is elviszi a szokást. Akkor általában nem a fiatalok öltöznek be, hanem egy idősebb generáció. Ők egyébként ott van a faluban akkor is, amikor tikverőzés van húshagyókedden. Pörköltet készítenek a művház udvarán a vendégeknek, fánkot sütnek, rengeteget, aktív részesei a szokásnak. Tehát mára már két pólusa lett a tikverőzésnek. Van egy nosztalgia tikverőzés, és van a hagyományos, amikor a fiatalok öltöznek be.

Az a fontos, hogy az idősek, akik beöltöznek egy-egy ilyen népszerűsítő, bemutató eseményen, húzzák magukkal a fiatalokat, de a fiataloknak legyen fontos a saját térben, a saját időben és a saját szükségleteiket kielégítve életben tartani ezt a szokást. Úgy gondolom, hogy ameddig a helyi közösségnek szól, addig lesz tikverőzés, és addig lesz ez valóban szellemi kulturális örökség, ami minden évben önmagát teremti meg és önmagát hozza létre.

Manapság – és én ezt egyébként nem gondolom rossznak – minden tikverőzés reggelén, amikor elkezdődik ez a szokás, akkor egy közösségi helyszínen, ahol rengeteg érdeklődő tartózkodik – óvodások, iskolások –, a helyiek megmutatják, hogy milyen szokott lenni a tikverőzés az udvarokban. Egy kommentátor segítségével elmesélik, bemutatják, hogy mi történik, amikor bemennek az udvarokba, megveregetik a tyúkokat, esetleg leverik a fészekről. Megkínálják őket a háziak, tojást adnak nekik, az alakoskodók pedig bekormozzák őket. Viszont amikor elindulnak körbe a faluban, akkor már ez a nagy látogatóközönség nem megy be az udvarokba. Így lehet megőrizni a szokás intimitását. És ez nagyon fontos. Azt gondolom, hogy nem a nyilvánosságot kell fölerősíteni és nem a reprezentációs kényszert kell erősíteni, hanem az identitást és az intimitást. Azt kell őrizni, hogy egymásnak, hogy a helyieknek szóljon a tikverőzés, és azok, akik beöltöznek, azonosulni tudjanak a szokással. Az lehet egy plusz hajtóerő, hogy ők is elmennek Szentendrére, és bemutatják a szokást: ez is erősítheti bennük a hagyományok iránti tiszteletet és a hagyományőrzés igényét, de a legfontosabb, hogy ez ne helyettesítse azt a belső igényt, hogy térben és időben ott és akkor, amikor kell, Mohán, húshagyókedden  megvalósítsák a tikverőzést.

Vezetőkép: Nagy Veronika muzeológus. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona