Csőszi lelkészházaspár: Istent ünnepeljük, aki önmagát adta nekünk

Deák-Vaizer Viktória és férje, Deák Péter csőszi lelkészek. Pontosabban a férj helyettesíti a feleséget, amíg ő legkisebb közös gyermekükkel otthon van. Csősz egy alig ezer lelkes falu Fejér vármegyében, Székesfehérvártól délre, bő húszperc autóútra. A megyeszékhely fontos viszonyítási pont: az újévtől kezdve a háromgyerekes csőszi lelkészházaspár veszi át Székesfehérvár rohamosan gyarapodó, már több mint tízezer lakosú Maroshegy városrészének református gyülekezetét. Advent idején – karácsonyra készülve – jártunk a házaspár csőszi otthonában.

– A Deák házaspár miként lett Csősz lelkésze, lelkészei?

Deák-Vaizer Viktória: – Velem kezdődik a történet, én csőszi is vagyok. Innen mentem a teológiára, és hatodévesként, 2013 szeptemberében idekerültem a gyakorlati évemre is. Azóta itt szolgálok. 2017-ben lettem megválasztott, beiktatott lelkipásztor. Peti a harmadik gyermekünk megszületése óta, most már több, mint három éve helyettesít engem.

Deák Péter: – Három évvel ezelőtt befejeződött a szolgálatom a Székesfehérvár Belvárosi Református Egyházközségben, ahol ifjúsági lelkészként szolgáltam. Pont akkor született a harmadik gyermekünk, Míra. Viki így végre foglalkozhatott csak a gyerekekkel, mert korábban zsonglőrködött a két gyerekkel, a gyülekezettel, a pályázatokkal, az építkezésekkel, és minden mással, amivel egy parókus lelkésznek dolga van. S ez a megoldás jó volt azért is, mert én korábban nem voltam parókus lelkész, tehát nem tanultam, hogy milyen egy hivatalt vezetni, egy gyülekezetet irányítani. Most ebbe beletanulhattam, ráadásul egy biztonságos, védett, otthoni környezetben.

– Azt hiszem, hogy egy helybéli lányból lett lelkész, s végeredményben egy helyi házaspár, mindez nagy ajándék egy ilyen kis falunak, mint Csősz.

D.V.V.: – Pedig voltak, akik óva intettek attól, hogy hazajöjjek szolgálni. A családtagjaim is ebben a gyülekezetben vannak, bár mi mindig el szoktuk mondani, hogy első generációsok vagyunk a hitben. Édesanyám felnőttként tért meg. Főleg amióta ketten tudunk szolgálni, a kettőnk erősségeit ötvözve a szolgálatban, működik ez jól. Azt gondolom, hogy mindkettőnkre nagy szeretettel és tisztelettel tekintenek a faluban. Ezzel együtt ettől, hogy én vagyok itt, nem telt meg a templom, de mindenkivel megvan az a közös alap, amiről el tudunk kezdeni egy beszélgetést.

„Körülbelül négy év volt, míg lebarnultam Istentől”

– Hogyan fordultak – külön-külön – e hivatás felé? Miért, ha nem volt semmilyen családi vonatkozás?

D.V.V.: – Keresők voltak a szüleim, valamilyen módon azért mindig jelen volt az életünkben a hit. Jártam hittanra, szerepeltem karácsonykor a templomban, de nem voltunk templomba járók. Édesapámnak volt egy betegsége, ami miatt sok mindent megpróbáltak a szüleim. Eljutottunk egy katolikus bokorközösségbe, amelyben családok jöttek össze házaknál, mint az apostolok az első gyülekezetben. Később, amikor itt, Csőszön történt egy lelkészváltás, anyukám is bekapcsolódott a gyülekezetbe. Tinikorban voltam, és megnéztem, hogy ez az egész dolog beválik-e. Amikor azt láttam, hogy imádkozik valamiért, majd valóban elrendeződnek a szálak, fokozatosan én is egyre nagyobb bizalmat szavaztam az Istennek. Közben lett itt egy jó kis ifi, egy jó kis baráti társaság, nemcsak péntekenként lógtunk együtt szívesen, hanem a szabadidőnkben is. Gimi végére alakult ki bennem, ha imádkozom érte, úgy az Isten egyértelművé tudja nekem tenni, hogy mit kezdjek az életemmel. Abban biztos voltam, hogy hivatást szeretnék, érdekelt az emberekkel való foglalkozás, egyre inkább foglalkoztam a lelkészség gondolatával. Amikor betöltöttem a 18-at, az volt a napi igében Máté evangéliumából, hogy

„az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába”,

ez rakta föl az i-re a pontot. Azt értettem meg ebből, hogy a teológia az én utam. Ez az egyik olyan pont, amihez mindig, stabilan vissza tudok nyúlni, amikor elfáradnék a szolgálatban, vagy más külső tényezők elbizonytalanítanának: engem az Isten elhívott, ezt megtapasztaltam tőle.

D.P.: – Én abszolút kényszerből kerültem ebbe bele… Nem voltam valami jó tanuló általános iskolában. Akkoriban azt mondták, egyházi középiskolába kéne mennem, oda úgyis fölvesznek. Az édesapám elment a legközelebbi református templomba – ő református, és a nagymamám is járt templomba –, hogy szerezzen nekem egy lelkészi ajánlást. A lelkész elutasította: ismeretlennek nem ad. Aztán egy kicsit átgondolta, és azt mondta, rendben, de vannak feltételei. Apám egy csütörtök reggel közölte, hogy holnap megyek a templomba. Életemben nem voltam, Isten nem nagyon került szóba otthon, hitem se volt nagyon, nem is kaptam ilyen nevelést. Nos, elkezdődtek ezek az órák, lekonfirmáltam, megkereszteltek, megkaptam a lelkészi ajánlást, és felvettek a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, ami egyébként egy szuper suli! Nagyon sokat alakított az életemen. Közben el-elmentem a Rákosszentmihály-Sashalmi Református Gyülekezetbe is, noha nem volt már muszáj. Jó volt a közösség. Ugyanaz, mint amit Viki is elmondott. Volt egy ifi, korombéli fiúk, fociztunk, közösen töltöttük el az időnket. Hogyha az ember kimegy a napra, előbb-utóbb lebarnul. Lehet, hogy bekeni magát, de az is egyszer elmúlik. Így voltam én is, körülbelül négy év volt, míg lebarnultam Istentől. Nagyon jó dicsőítő zenekar volt a gyülekezetben, nagyon vagánynak tartottam a lelkipásztort, ahogy ugrált a palástjában a gitárral. Énekeltek Istenről, de láttam azt is, hogy komolyan veszik mindezt. Láttam, hogy ez nem megjátszás. Korábban ugyanis azt gondoltam, hogy a vallás csak képmutatás lehet. Az idők során mindig szólongatott Isten. Végül 18 éves lettem, eltelt a négy év, és egy táborban hoztam egy döntést, hogy innentől kezdve én hiszek Istenben, és szeretném őt követni, és szeretnék neki szolgálni. Akkor még nem lelkészként, arra még nem gondoltam, hogy annak kéne lennem, de megtértem, hívő lettem. Elvégeztem a szociológiát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. A közélet, a társadalompolitika mindig is nagyon érdekelt. Pszichológiára is jelentkeztem korábban, de oda nem vettek föl. Érlelődött bennem a döntés, hogy lelkipásztor lennék. Imádkoztam is ezért, a lelki vezetőmmel is beszéltem erről, ő is támogatott, így jelentkeztem a teológiára. Ott ismerkedtünk meg Vikivel 2010 környékén, a kapcsolatunk ott szökött szárba.

Ő idekerült Csőszre, érezte, hogy ide kell jönnie, én pedig azt éreztem, hogyha vele akarok lenni, akkor jönnöm kell utána.

– Rossz jegyek, foci, gitár. Ezek szerint valamilyen módon ezek is evangelizálni tudnak. Az adventi karácsonyi készülődés, amit mindenki szeret, benne a fények, a díszek, ez is lehet evangelizáló hatású? Ezt lehet használni a szolgálat során?

D.P.: – Kettős dolog ez: a fények, a díszek lehetnek nagyon álságosak is. Eltakarhatják a belső ürességet, meg az értéktelenséget, ha belül az van. Ugyanakkor a készülődésünket, a lelkünk felöltöztetését is kifejezhetjük ezekkel a fényekkel, díszekkel. Amikor két ember összeházasodik, a menyasszony felöltözik gyönyörű szép ruhába, a férfi is, templomba mennek, finom ételt esznek, de a lényeg az, hogy ők összeházasodnak. A többi csak kellék. Fontos, hogy ezek a kellékek kellékek maradjanak, és ne a lényeg. Eszközök legyenek, de nem cél. Erről szoktunk beszélni. Kimondjuk azt, hogy lehet díszíteni, és ez jó. Jó a hangulat, de ha hangulat marad csupán, akkor a karácsony, Jézus Krisztus születése nem ér el a szívünkig, nem lesz valósággá számunkra.

D.V.V.: – Nem szerencsés, hogy a karácsonyra úgy érkeznek meg a családok, hogy már ötödjére, hatodjára karácsonyoznak abban az évben. Márpedig most egyre inkább ez a divat, a gyerekeink is abban a korban vannak részben, hogy ők adják az iskolai műsort is. Mindez lehet jó, élhetünk vele jól, csak vigyázni kell, hogy ne az legyen, hogy mire valójában eljön a karácsony, addigra már semmit nem tudunk belőle megragadni, mert olyan végletekig kifárasztottuk magunkat fizikailag és lelkileg, hogy elfogy belőlünk a befogadókészség. Holott a karácsonynak pont ez a csodája számomra is, hogy lelkészként kiállok a szószékre, és mindig ugyanazt a történetet olvasom fel, és valahogy mindig aktuális, mindig van élő üzenete. Azt érzem, hogy minden évben megvan az, ami kihangosodik belőle számomra is: egy szó, egy kifejezés, amit utána igyekszem továbbadni. Nekem idén azt, hogy a bölcsek, amikor megérkeztek, ajándékot adtak. A gyerekeinknek is azt mondjuk, hogy ez egy szülinapi buli, az Istent ünnepeljük, azt, hogy ő önmagát adta nekünk.

Egy álom: épüljön református templom Székesfehérvár-Maroshegyen!

– Azt idézte az imént Viktória, hogy az aratnivaló sok, a munkás kevés. Nos, az újév elejétől már nemcsak Csőszön szolgálnak, hanem Székesfehérvár Maroshegy városrészében, amelyik ide a legközelebb eső városrésze a megyeszékhelynek, de azért néhány falun át kell menni. Mi ennek a története?

D.P.: – Amikor én még bent szolgáltam Székesfehérvár-Belvárosban, akkor az utolsó félévben, Maroshegyen helyettesítettem, Ujvári Sándor után. Kölcsönösen megszerettük egymást az ottaniakkal. A folyamatok most értek úgy össze – isteni rendezést látunk ebben –, most lett hároméves a gyermekünk, már óvodába jár, Viki vissza tud állni a szolgálatba Csőszön, nekem is kell egy szolgálati hely. Ott is mostanra jutott el az egyházi ügyintézés, hogy Maroshegy missziói gyülekezet lehessen, leváljon a Belvárosról. A missziói egyházközség azt jelenti, hogy egy bizonyos ideig a nagy egyház is támogatja anyagilag a gyülekezetet, de a cél az, hogy anyaegyházközséggé váljon: parókia és templom épüljön a városrészben. Most egy prédikáló állomás van, egy imaház, ott vannak az istentiszteletek, a bibliaórák. Úgy beszéltük meg az egyházi vezetéssel, egymással, a maroshegyiekkel és a csősziekkel, hogy amiben Viki az erősebb – a szervezésben, az asszonyok, nők felé való szolgálatban, és még sok minden egyébben –, azt ő csinálja, és amiben én, azt én csinálom mindkét helyen.

– Hadd kapjak a szón! Ezek szerint kilátásban van, hogy megépül Székesfehérvár Maroshegy városrészének első református temploma?

D.P.: – Kilátásban van, igen. Most én ezt egy álomnak mondanám, de azért már nem csak álom, hiszen van már egy duplatelek a Csőszház utcában – Csőszáz utca, ez is sorsszerű kicsit – a stadion mellett, látványtervek már vannak, kiviteli tervek még nincsenek. Beadtunk – még korábban – egy pályázatot, indítványt a megfelelő államtitkárságra ez ügyben. Kérünk segítséget a várostól, képviselőktől, vállalkozóktól is, és a gyülekezet saját erejéből is gyűjt. Már az elmúlt három évben is készültek arra, hogy önállósodnak. A testvérek, nagyon odaadóan, havonta elköteleződtek bizonyos összeggel, amivel ezt az ügyet támogatják. Azt hiszem, most, hogy január 1-től elindul a missziói egyházközség, talán még inkább megerősödik ez a fajta odaszánás.

Igen, lesz templom, ha Isten is úgy akarja.

Vezetőkép: Deák-Vaizer Viktória és Deák Péter református lelkészházaspár a Fejér vármegyei Csőszön. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona