Ungváry Zsolt: Szegény járás – demagóg séta Zalában
Szavazatszerzésre remek módszer a demagógia. És van-e hálásabb demagóg téma, mint a szegénység felemlegetése? Mivel a szegénység egy teljesen megfoghatatlan, relatív dolog, amire ugyan kidolgozhatunk különböző mérőszámokat és viszonyítási pontokat, de sose kapunk valóban összevethető és objektív képet. Leginkább azért nem, mert ez elsősorban érzet.
Saját mércénk és a többiekhez képest megélt állapotunk, illetve az elérhető javakhoz való hozzáférés alapján nyilatkozunk erről. Aki Svájcban szerényen éldegél, az Etiópiában Krőzusnak számítana. Bármelyik középkori várúr boldogan cserélne egy kőbányai panel lakójával; az otthona fűtése, az étkezés minősége, az egészségügy (gyógyszerek, sebészet, fájdalomcsillapítás, gyermekhalandóság), a közlekedési lehetőségek, a ruházat (mennyiség és változatosság), a higiéniai körülmények vagy a szórakozási lehetőségek terén. A várható élettartamról már nem is szólva.
Hiába a vissza-visszatérő riogatás sanyarú helyzetünkkel, az a mutató, ami a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitett népesség arányát méri, Magyarországon folyamatosan javul, és 2018 óta kedvezőbb az uniós átlagnál!
Úgy tűnik, nem merő egy nélkülözés a sorsunk; a kikapcsolódások, nyaralások – távolról sem csak a Thaiföldre vagy Balira járó elit, hanem a tengerpartokat és hazai wellness szállodákat elárasztó közép, sőt alsó-középosztály –, a plázák látogatottsága, az utakat járó autók mennyisége, a mindenféle technikai kütyük napi használata stb. nem erre utal. Ami viszont valószínűleg igaz: a magyar háztartások fogyasztása vásárlóerő-paritáson mérve a legalacsonyabb az Európai Unióban. Csakhogy ez nem jelent semmit. Inkább biztató, hogy a magyar ember nem feltétlenül a hedonizmusra, a materializmus apoteózisára, a bevételek hirtelen elköltésére van hangszerelve. Többnyire azt veszi meg, amire szüksége van, s ha nő a bevétele, inkább megtakarít.
A „szegénység” tehát kedvelt hívószó, bár éppen a társadalom fokozódó jóléte miatt egyre kevésbé hatékony és érdekes. Az ellenzék mégis szereti ezzel támadni a kormányt, és minden tüzelő- vagy foghiányban szenvedő alkoholista láttán az Orbán-kabinet végzetes mulasztásaira rámutatni. Olyannyira, hogy az index.hu most egy sorozatot is indított, bemutatandó a hazai szegénységet.
Halász Levente geográfus szerint a magyarok többsége fel sem ismeri, mekkora problémát jelent hazánkban a nyomor.
Most tehát illusztrálandó mindezt a sorozat első részében elvisznek bennünket a Nyugat-Dunántúl legszegényebb járásába, Zalaszentgrót térségébe. A cél nyilvánvaló: rosszkedvet kelteni, a valóságnál lehangolóbb képet festeni. Milyen vacak ország, hitvány kormányzat és zsákutcába tévedő nép a miénk. A lehetőségekkel, kiúttal, alternatívával nem is foglalkozik, gyógyítani nem, csak deprimálni kíván. Mivel a cikk néhány beszélgetésre és benyomásra építve rajzolja meg a kétségbeejtő viszonyokat, hadd maradjak én is a benyomásoknál és személyes élményeknél.
Megismerünk néhány nyomorult falvat és kilátástalan sorsokat.
A munkahely hiányát, amit Zalabéren is fölpanaszolnak, ahonnan pedig óránként megy vonat Zalaegerszegre, a személy is 29 perc alatt ott van, de a Göcsej Expressz is megáll, annak csak 21. Budapesten és agglomerációjában hányan utaznak ennél lényegesen többet a munkahelyükre?
A szomorú körülmények ecsetelése közben más helységekben szóba kerül, hogy sokan költöznek ide az olcsó ingatlan miatt, amiben még a falusi CSOK is segít.
A kérdés viszont nem hangzik el, vajon miért nem specializálódnak a helyiek a felújításokra, hiszen szak- és segédmunkások hadára lehetne szükség.
A járás legismertebb és vélhetően leggazdagabb települését, Kehidakustányt a cikkben meg sem említik (illetve valaki mondja, hogy a gyerekei Kehidán laknak, és Ausztriába járnak dolgozni), pedig a fürdő előtt napközben alig találni parkolóhelyet, odabent gyerekzsivajtól hangosak a medencék, a forró vizes ücsörgőben is egymás hegyén-hátán kuksolnak a hazaiak mellett nyugati és keleti országok fiai, akik leszurkolták a belépő árát. A hotelekben, magánszállásokon telt ház; az idelátogató százezreket egy kis ügyes marketinggel el lehetne csábítani a pár kilométerre lévő Kallósdra, ahol a kuriózumnak számító Árpád-kori kerektemplomot kinyithatnák (az írásban erről a históriai-kulturális különlegességről sem esik szó), odaülne valaki, és szerény juttatásért bebocsáthatná az izmaik áztatásában megfáradt turistákat. Ha lenne a domb aljában étterem, kávézó, származhatna belőle a százfős falunak néhány munkahelye és némi bevétele is. Egy kicsit fel kellene csicserészni, ennél jelentéktelenebb dolgok is vonzzák az érdeklődőket. A kehidai Deák-kúria megtekintése vagy a közeli erdőben egy-egy séta a Haza bölcsének forrásáig ugyancsak kiegészíthetné a csúszdázás és termállubickolás ellustító élvezeteit.
Boldog az az ország, ahol ilyen adottságai vannak a legszegényebb járásoknak.
Címlapkép forrása: Pixabay
