Ungváry Zsolt: Nem szerencsés a szavazók kihalására játszani

Mit takar a demokrácia fogalma? Mi is a népuralom? Egyesek úgy fordítják le, hogy a hatalmat a néppel kell legitimáltatni, s mivel ez most választások útján zajlik, ezért – akár valami sportversenyen – pusztán több szavazatot kell begyűjteniük a többieknél. Vagyis a nép nem más, mint szavazatok összessége. Egy darab ember, egy darab szavazat. Amikor a doktriner demokrata politikus ránéz egy állampolgárra, akkor nem sorsokat, személyiségeket, érző lényeket lát, hanem egységeket.

Legalábbis erre utal a Tisza Párthoz közel álló Raskó György („aki segít kiválasztani, kik lesznek majd a leendő képviselők, szakpolitikusok”), aki a közösségi oldaláról azóta letörölt bejegyzésében úgy fogalmazott: „A Tiszának kedvez, hogy az idős korosztály tagjai közül a következő választásokig sokan, százezres nagyságrendben kiesnek mint szavazók”.

A szavazó az ő szemükben lejáró szavatosságú, lecserélhető, megtéveszthető és megvehető eszköz a politikus karrierjének előmozdítása érdekében. Holott a politikus van az emberért.

Nem egy-egy társadalmi csoport kihalására kell játszani vagy pláne abban bízni, hanem megtalálni azokat a programokat, amik minél több embernek vonzóak lehetnek.

A választó ráadásul nem olyan, mint az etnikum. Más egy nép korfája és egy párté. Ha kevés a magyar gyerek, a bangladesi babákból nem lesznek később magyarok. Ellenben a fiatal Tisza szavazó idővel átalakulhat Fidesz- vagy Mi Hazánk-szimpatizánssá, ha rájön, hogy problémáira a büdös szájaktól undorodó Magyar Péter nem képes megoldást találni.

Előremutatóbb meggyőzni a bizalmatlanokat, mint kiirtani őket.

Kétféle típusa van a politikusnak: az igényeket felismerő és kiszolgáló (érdekérvényesítő), aki az élére áll a tömegnek, valamint az utat mutató, nagyívű elképzelésekkel bíró, aki tömeget gyűjt maga mögé. Az előbbi a pragmatikus, az utóbbi a lánglelkű apostol. Mindkét fajtának van létjogosultsága, mindkettőről nevezhetnek el utcát, s mindkettőből végeztek már ki mifelénk miniszterelnököt…

Orbán Viktor egyébként, úgy vélem, sajátos keveréke a kettőnek. Első győzelme előtt felismerte, hogy a konzervatív oldal vezető és igazi képviselet nélkül maradt, jóllehet jelentős szavazó és nagyon sok értékes ember tartozott oda.

Idővel azonban egyre inkább magáévá tette az ideológiát, sőt kiérlelt egy olyan világképre támaszkodó programot, ami hazánkban, sőt Európában is alternatívát (méghozzá a vonzóbb, élhetőbb és emberibb alternatívát) jelenti a 68-as nemzedék elmebeteg megoldási javaslataival szemben.

Magyar Pétert viszont egyikbe sem tudnám besorolni. Ő a sértettségét, frusztrációit, önimádatát és szeretetéhségét, szociális analfabétizmusába oltott szexuális éretlenségét konvertálta politikai sikerré, aminek a sajátos hazai viszonyok ágyaztak meg, ahol az elmúlt másfél évtizedben kialakult egy olyan réteg, amelynek minden közéleti gondolata kimerül abban, hogy meg akar szabadulni Orbán Viktortól. Magyar személyiségében van némi hasonlóság Gyurcsánnyal, aki ugyancsak – bár más hátterű – komplexusaira építette a maga karrierjét.

A pillanatnyi lelkesedés, egy-egy sikeres felbuzdulás és pláne a parttalan gyűlölet önmagában nem elég a kormányzáshoz.

A Fidesz – döntően 2002 és 2010 között – elvégezte azt a hatalmas munkát, amelynek során közösséget gyűjtött egy közösen megálmodott és hagyományainkból, történelmünkből, génjeinkből táplálkozó nemzeti stratégiához. Ez a választók és választottak kölcsönhatásával alakult; a világnézetet, a gazdaság- és külpolitikát egyaránt magába foglalta. A társadalom velük rokonszenvező része kinyilvánította, merre akar menni, a politikusok elmondták, ők merre szeretnék őket vezetni, megtalálták a közös pontokat, ami azóta is folyamatos visszacsatolásokkal működik.

A baloldal ennél lustább: náluk a felkent vezérek (nem is feltétlenül a politikusok, gyakran művészek, celebek, vállalkozók) közlik, mi a pálya, aki pedig nem így gondolja, és nem szavaz rájuk, az hülye, patkány, fogatlan.

Sokat elmond, milyen szlogent talál a közösség. A „polgári Magyarország”, a „Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt”, Isten-haza-család állnak szemben az O1G leegyszerűsítő, indulatos, negatív kisugárzásával vagy a tartalmatlan, kizárólag a növekedést jelző „Árad a Tisza” (vajon mikor csap át a mennyiség minőségbe?).

A Tisza még adós azzal, hogy előrukkoljon az összetartozást kifejező jelképpel, bár egyre nyilvánvalóbban az egymás lehallgatása válik a védjegyükké. Ehhez kéne valami ütőset találni, amit a zászlajukra írhatnak. (Pl. „Fecseg a felszín, lehallgat a Tisza” vagy csak röviden: „Diktafontoskodunk!”)

Címlapkép: Egy 94 éves nő, mielőtt leadja szavazatát az önkormányzati, európai parlamenti és nemzetiségi választásokon Hódmezővásárhelyen, a Szent István téri általános iskolában kialakított 22. szavazókörben 2024. június 9-én. Fotó: MTI/Lehoczky Péter