A simulékonyság, mint a Magyarország számára elérhetetlen diplomáciai erény

Ez a bejegyzés, ha mondjuk tárca volna, akkor egy Harouszek nevű cseh nagygazda történetéről szólna, Vladislav Vancsura egyik regényes alakjáról, akit Jirzi Menzel jelenített meg egyik utolsó, „Vége a régi időknek” című filmjében. A filmet különben ajánlom. Felgyorsult világunkban azonban már nem lehet filmes párhuzamokkal indítani egy véleménycikket, állítsuk hát kicsit félre Harouszek urat, ha meg nem sértődik, egy rövid időre.

Aktuálisan ugyanis minden Donald Trump győzelmétől hangos, hogy miért is lesz ez jó nekünk, vagy a balliberális propaganda oldaláról nézve sokkal inkább – Gyurcsány Ferenc szavait idézve – miért nézünk pocsék időszak elé. A lassan a költözéshez kartondobozokat gyűjtögetni kezdő amerikai nagykövet konkrétan ki is oktatta Orbán Viktort elnökválasztási partyján tartott felszólalásában, hogy milyen elhibázott diplomáciai lépés is volt a Trump melletti kiállás. David Pressman eddigi életének talán legképmutatóbb beszédét tartotta a választási eredmények ismeretében, amikor először is arról beszélt, hogy nem készült, de nem is készülhetett két külön beszéddel a két jelölthöz igazítva, mivel egyrészt a választás a demokrácia ünnepe, másrészt ő soha nem is politizált „az Egyesült Államok kormányának magas rangú nemzetbiztonsági tisztviselőjeként”. Magyarországi tevékenységének ismeretében válogatott közönség előtt adhatta elő expozéját, hogy e kijelentésén hangosan fel nem kacagtak a jelenlévők. Ellenben Pressman ezt követően élesen bírálni kezdte Orbán Viktort, amiért „úgy kezelte ezt a választást, mint egy kártyapartit egy kaszinóban”, azaz elkötelezte magát Donald Trump mellett.

„Az okozott kár mélyebb, mint egy négyéves elnöki ciklus, mert abban a késztetésben gyökerezik, hogy valami nagyot és maradandót, egy szövetséget – erős nemzetek közötti kapcsolatot – valami sokkal kisebbé és múlékonyabbá alakítson át”

– fogalmazott Pressman, egyértelműen arra utalva, hogy Orbán Viktornak semlegesnek kellett volna maradnia az amerikai pártviszonyokkal szemben annak dacára, hogy bizony komoly hazai és nemzetközi ellenszelet generált az amerikai nagykövet „nem politizálása”, amely komoly károkat okozott Magyarországnak.

Csak egy pillanatig idézzünk el David Pressman személye mellett, aki a gőgös, de végletekig alulinformált amerikai külügy mércéje szerint vagy rendkívül bátor vagy rendkívül bolond volt, amikor vállalkozott a nagyköveti castingra. Egyik leghírhedtebb elődje, a valójában csak ügyvivői minőségben tevékenykedő Mark André Goodfriend is mennyit igyekezett ellenzéki tüntetéseket látogatni, hátha az orbáni önkény megkínálja egy kis könnygázzal vagy ütleggel, de mindhiába. Langleyben joggal született meg a gondolat, hogy védtelenebb áldozatot kell vetni a magyari hordák elé, például egy meleg párkapcsolatban élő, gyermekeket nevelő hasznos idióta személyében, hátha éri valami olyan atrocitás, amit aztán ütőkártyaként lehet alkalmazni az Orbán-diktatúra ellen. Hát ez sem így történt, így a jó Pressmannek nem maradt más mint celebekkel és zsidólistázó bukott képviselőkkel vacsorázgatnia. De ha Pressman valódi szerepét nem tudta betölteni, ahhoz azért volt elég sütnivalója, hogy szemére vesse a magyar kormányzatnak a Trump-pártiságot.

A valóságban persze voltak más olyan európai vezetők, akik szintén letették a voksukat, csak éppen rossz lóra tettek. Az ottani nagykövetek valamiért mégsem figyelmeztették őket a diplomáciai pártatlanság erényére.

Elsőre nem is tűnik visszatetszőnek, hogy Olaf Scholz német kancellár Trump sikeréhez gratulálva meglepő magabiztossággal arról beszélt, „Németország és az Egyesült Államok hosszú ideje sikeresen dolgozik együtt azon, hogy erősítse a jólétet és a szabadságot az Atlanti-óceán mindkét oldalán. Ezt a jövőben is folytatjuk.” Ahogyan az sem kelt első hallásra viszolygást, hogy Donald Tusk lengyel hasonlóképpen abbéli reményét fejezte ki gratulációjában, hogy folytatódik az együttműködés „az amerikai és a lengyel nemzet javára”. Sőt, ezt Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter azzal is megtoldotta egy rendkívüli sajtóértekezleten, hogy máris folyamatosan kapcsolatban van a Trumphoz közeli „legmagasabb politikai képviselőkkel”.

Csakhogy Olaf Scholz 2023. májusában, tehát már több mint egy évvel ezelőtt kijelentette: Joe Biden amerikai elnököt részesíti előnyben elődjével, Donald Trumppal szemben, és reméli, hogy Bident másodszor is újraválasztják. Scholz ugyanakkor azzal vádolta Trumpot, hogy

megosztó személyisége nemcsak az Egyesült Államoknak, hanem Németországnak is ártani fog.

Ezidőtájt persze Biden még népszerű politikusnak számított. És akkor ne feledkezzünk meg Donald Tuskról sem, aki szintén több mint egy évvel korábban, 2023. márciusában szónokolt arról, hogy egyrészt Trumpnak kevés esélye van a következő választások megnyerésére. Sőt, a lengyel kormányfő egyenesen azzal vádolta meg a Trumpot, hogy az orosz szolgálatoktól való függése már csak azért sem kétséges, mert köztudomású, hogy

az akkor még csak volt amerikai elnököt az orosz titkosszolgálat harminc évvel ezelőtt beszervezte.

Most tekintsünk el attól a nem várt fejleménytől, hogy Trump győzelmének hírére megroppan a német koalíciós kormány, inkább figyeljünk a két országvezér államférfiúi valójára. A Mandiner például az új elnöknek gratuláló román vezetők üzeneteit azzal kommentálta, hogy azok sietve álltak át Trump oldalára, miközben korábban még Biden elkötelezett híveinek mutatták magukat. De miért csak a román politikusokat gyanúsítanánk meg az átállással, amikor éppen ők még lényegesen kevésbé mutatták az elköteleződés jeleit a Biden-adminisztráció és a demokraták irányában, mint éppen a lengyel, vagy német kollégák. Az igazi, a románokat is megszégyenítő átállók az utóbbiak voltak.

Az átállás kapcsán ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy ez az, amit a konzervatív, jobboldali magyar diplomácia képtelen lesz megugrani. Az elmúlt időszakban a magyar álláspont, mint egy monolit állt végig egymagában a világpolitika viharában, annak is persze a tudatában, hogy az amerikai demokratáktól ahogy eddig, úgy ezután sem remélhet semmi jót hazánk. Mindettől függetlenül a határozott álláspont, a kitartás – hiába is álltunk ezúttal a nyertes oldalára -, egy nagyhatalom számára a diplomáciában és a kétoldalú kapcsolatokat tekintve a valóságban mégsem túl pozitív erény.

Az átállók ugyanis simulékonyak, alakíthatóak, készségesek, álláspontjukat szívesen és könnyen igazítják az igényeknek megfelelően.

Megbízható, kiszámítható partnerek. Velük szemben a határozott állásponttal rendelkező, szilárd meggyőződésű politikai attitűd végeredményben inkább problémás, mert a tartás alkalmasint ellenállást is feltételez.

Mennyire nem értettük és nem értjük még ma sem igazából, hogy hogyan fordulhatott elő, hogy a nyugati hatalmak szívesebben ápoltak kapcsolatokat, kötöttek üzleteket a rendszerváltás után átállt elvtársakkal, a régi ellenfelekkel. Ezt nem magyarázza a tapasztalat, a beágyazottság. Ez a volt pártálit simulékonyságának, alázatos együttműködési készségének volt köszönhető.

Ez az, ami annak nem megy, akinek nincsen ilyen hajlama, ilyen természete. Az okos diplomáciát azok tudják folytatni, akiknek zseléből van a gerince.

Hogy nyert e Magyarország Donald Trump választási győzelmével? Annyit elmondhatunk, hogy igazunk volt. Igazunk van. De, úgy tűnik, az átállók máris felzárkóztak, és ők kezesbárányok lesznek. Szólítsuk elő ezen a ponton Harouszek urat, akit éppen falopás közben érünk tetten a felhagyott hercegi birtokon. Harouszek úr nem a lehullott gallyakat gyűjtögeti épp, amelyet korábban is szabadon lehetett, hanem az értékeset. A történet szerint az eset miatt több alkalommal is eltángálják Harauszek urat, hiába rendelkezik amúgy fontos, politikai kapcsolatokkal. És végül Harauszek úr az, aki az uradalmi földek megszerzéséért cserébe végül „hajlandó félretenni büszkeségét”, aki már „nem haragszik a rúgásokért”, ellenben hajlandó megállapodni. Itt hangzik el a történet és a film utolsó mondata: „Harauszek úr, egyet biztosan tudok: maga a jövő embere.” Az olvasók, filmnézők természetesen a külső szemlélő erkölcsiségével ítélhetik meg Harauszek urat, a kiváló diplomatát. Az akkori jövő, azaz a ma emberét. És nem az a tanulság, hogy Harauszekké kellene váljunk. Hanem hogy felismerjük az ügyeskedőket. Az átállókat. És ne képzeljük, hogy olyan nagy országokat, mint Németország, vagy az olyan szívünknek kedveseket, mint Lengyelország, ne vezethetnék Harauszekek.

Vezetőkép: MTI