Budapest elveszett tetődíszei – A Királyi-bérház

Budapest egyik legforgalmasabb terét az ott álló ferences rendi templomról nevezték el Ferenciek terének. Ez az elnevezés azonban sokat változott az évszázadok során: a mai templom előtti területet csak 1727-től kezdve nevezték térnek. Először Barát térnek, majd az 1700-as évektől kezdve Franziskaner Platznak, végül 1874-től Ferenciek terének hívták.

Azonban a mai Párizsi-udvar előtti területen is létrejött korábban egy tér, amelyet a közeli Kígyó utca után Kígyó térnek hívtak egészen 1921-ig. Ekkor Apponyi térnek keresztelték el. E két különálló tér összevonásával jött létre 1953-ban a Felszabadulás tere, amely egészen 1991-ig viselte a szovjet megszállás emlékét. Ekkor kapta az egykori Kígyó, majd Apponyi, ezt követően pedig a Felszabadulás tér és a templom előtti rész együtt a Ferenciek tere nevet.

A 20. század elején kevés jövedelmezőbb üzletág létezett a rohamtempóban épülő Budapest ingatlan befektetéseinél. Ebben látott fantáziát a Habsburg család is, akik 1899-ben megbízták saját vagyongazdálkodási cégüket, a „Császári és Királyi Magán Családi Alapok Igazgatóságát” azzal a céllal, hogy vásárolja meg a Ferenciek tere, Kígyó tér, Curia és Zöldfa utca által határolt igen értékes telket, és egy bérpalotát építsen rá.

A tervek elkészítésével pedig Korb Flórist és Giergl Kálmán műépítészeket bízták meg, akik a belváros egyik legszebb historizáló, ugyanakkor számos szecessziós jegyet viselő épületét tervezték. A Korb és Giergl építészpáros nevéhez számos meghatározó budapesti épület kötődik. Ők jegyzik a Liszt Ferenc Zeneakadémiát, a Klotild palotákat, a Klinikák több épületét, valamint a Budavári Palotanegyedben eredeti szépségében újjáépülő József főhercegi palotát is.

Az épület egy rejtett lakószinttel együtt öt szintesre épült, amely egy trükk volt a korabeli építési szabályozás kikerülésére. Tudniillik az uralkodó még korábban kikötötte, hogy Budapesten nem épülhetnek négy lakószintes épületeknél magasabbak, nehogy Budapest nagyvárosi jellegében megelőzze a császárvárost, ahol akár 5-6 szintes bérpaloták is kaphattak építési engedélyt. Korb és Giergl az uralkodói családhoz méltó, látványában tekintélyes nagyságú épületet szerettek volna, ezért a királyi rendeletet úgy cselezték ki, hogy a ház középtengelyétől a belső udvar felé a földszint fölé egy magasföldszinti (mezzanin) lakószintet, míg az utca felé (a belső magasföldszint magasságáig) hatalmas egylégterű üzlethelyiségeket terveztek. Így amikor őfelsége 1901-ben személyesen jelent meg ellenőrizni az építkezést, a Kígyó tér felől csak földszinti üzlethelyiségeket és négy lakószintet láthatott.

Az 1902-re befejezett műremek kivitelezését Havel Lipót vezette, aki a kor legjelentősebb iparosait alkalmazta. A vasszerkezeteket a Schlick-féle Vasöntöde és Gépgyár, a kovácsoltvas kapukat és lépcsőházi korlátokat Jungfer Gyula cége, a színes ólomüvegeket pedig Róth Miksa gyára szállította. A köznyelvben csak Királyi-bérházként hívott bérpalota első, második, harmadik és negyedik emeletén hatalmas lakások voltak. Szintenként hat lakást alakítottak ki 8 és 6 szobával. Mindegyik lakáshoz tartozott konyha, kamra, két fürdőszoba, cselédszoba és két WC. A lakók kényelmét két főlépcsőház, négy melléklépcsőház és három lift szolgálta.

A ház igazi koronája a tetőzete volt. Eredetileg a ferences templommal szemközti tetőzetet egy kisebb és egy jóval nagyvonalúbb, három egységből álló sarok manzárdkupola díszítette. A Kígyó téri oldalon a középrizalit feletti, timpanonnal és díszműbádogos záróelemmel ékesített magastetőt egy-egy manzárdkupola fogta közre, melyek nagy hasonlóságot mutattak a szomszédos Klotild palota tetődíszeivel. A Kígyó tér-i főhomlokzatot egy kisebb sarokkupola zárta a Duna irányában.

Az 1919-es Tanácsköztársaság és a tulajdonos király elűzése jelentette az első nagy törést a ház életében. Az uralkodó elűzésével elment a királyi adminisztráció is, akikből jelentős számban laktak a házban, illetve ment a korábbi házkezelőség is. A korábbi rendszerrel szembeni hangulatot jól jellemezte az 1919-ben a ház elé a térre emelt „diadalkapu”, jelezve a Klotild paloták, a Királyi Bérpalota régi tulajdonosainak trónfosztását.

A trónfosztással megkezdődött a ház kifosztása is: a lakásokba a tanácskormány kegyeltjei költözhettek be, akik a rendszer pár hónapos regnálása után minden mozdíthatót magukkal vittek. A két világháború között csak kisebb belső átalakítások történtek, amelyek a lakások használatával, illetve a funkcióváltozásokkal voltak összefüggésben, de 1945-ig megmaradt az eredeti lakáskiosztás.

Budapest II. világháborús ostromában – elhelyezkedéséből adódóan – a Királyi-bérpalota megsérült. A szakirodalom gyakran említi, hogy bombatalálat érte az épület Astoria felöli negyedik szintjét és tetőzetét, amely szinte teljesen megsemmisült. A kutatások azonban azt mutatják, hogy egy légibomba találat ennél sokkal nagyobb, több emeletre kiterjedő pusztítást okozott volna. Sokkal inkább valószínű, hogy a „legendás” szovjet nehéztüzérség ágyúi és a rakétatüzérség okozta a díszes tetőzet egy részének pusztulását.

A háború után a tetőszerkezet eredeti vonalait nagyrészt megtartva, de a mozgalmas tetőzetet a gazdag díszítőelemeitől megfosztva „állították helyre”. A megsérült magastető és annak díszműbádogos elemei nem kerültek vissza. Hasonlóan jártak a ferences templommal szemközti és a Kígyó tér Duna irányába eső sarok manzárdkupolái is, amelyeket nem építettek vissza, vagy sérülésüket követően elbontottak. A legnagyobb veszteség azonban az Astoria felé eső, több elemből álló hatalmas kupola volt, amely a Királyi-bérház legjellegzetesebb eleme volt.

Az 1947-es kommunista hatalomátvételt követően az épület lakói teljesen kicserélődtek. Az eredeti 26 darab lakást több kisebb lakásra osztva 65 lakást alakítottak ki. Később a ház kezelését az Ingatlankezelő Vállalatra (IKV) bízták, amely a legszükségesebb karbantartást végezte csak el, így a hajdan csodás külsővel és belső terekkel rendelkező épület pusztulni kezdett. A rendszerváltásig az utolsó homlokzati felújítás 1963-ban volt. A közelmúltban letisztították a homlokzatot, de a felújítás nem terjedt ki az elmállott díszítőelemek javítására, a korábban eltávolított ornamentikák pótlására, valamint a tetőzet eredeti formájának visszaállítására.