Az erdélyi vagy felvidéki magyar centrumok irányításának idegen kézbe kerülése sem kisebb probléma, mint egy baloldali fordulat valamelyik innenső nagyvárosban
A júniusi választások kisebb jelentőségű, mondhatni, B-kategóriás híre volt, hogy Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben továbbra is magyar polgármester irányítja a helyi közéletet. Nemzetstratégiai szempontból azonban ennek legalább akkora a jelentősége, mint a magyarországi önkormányzati választás eredményeinek – írta Kovács Erik a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) oldalán megjelent publicisztikájában, amelyet az alábbiakban közreadunk.
Ha nemzetben és Kárpát-medencében gondolkodunk – ami miért ne lenne evidencia –, akkor könnyű belátnunk, hogy az erdélyi vagy felvidéki magyar centrumok irányításának idegen kézbe kerülése sem teoretikusan, sem pedig a gyakorlatban nem kisebb probléma, mint egy baloldali fordulat valamelyik innenső nagyvárosban. Mert habár Karácsony Gergely pénz-kitalicskázása, tanácsadói hadosztálya, vagy az autósok elleni intézkedéssorozata jobboldali szavazók százezreit háborította fel jogosan,
ezek a problémák eltörpülnek ahhoz képest, amikor egy városvezető eltünteti a magyar feliratokat, betiltja nemzeti szimbólumainkat, közellenségnek kiált ki százéves szobrokat, rosszabb esetben pedig egy városnyi őslakosságot, benne azokat is, akik az adott várost egykor felépítették és a mai arcára formázták.
Az elszakított területek Trianon utáni történetét a magyar nagyvárosok etnikai megszállásának a folyamataként is leírhatjuk.
A kisantant országok először telepesfalvakkal próbálták megtörni a színmagyar területek egységét, s csak a bécsi döntések idején ismerték fel igazán a városok jelentőségét. Nagyarányú etnikai átformálásukra végül a kommunista diktatúra alatt került sor: az esztelen iparosítás, a külvárosi lakótelep-gyűrűk felhúzása, a falusiak tömegeinek városokba költöztetése minden szocialista országában a gazdaság- és társadalompolitika elmaradhatatlan pillérét képezte, s a román, csehszlovák, jugoszláv és szovjet elvtársak azonnal rácsaptak a lehetőségre.
A több évtizedes betelepítési folyamat eredményeként a nagyvárosi magyarság minden elcsatolt régióban lokális kisebbségbe került, a legnagyobb településeken (Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár) pedig az eltűnés határára szorultak.
A rendszerváltás idején Marosvásárhely maradt az egyetlen százezresnél nagyobb város, ahol még magyar volt a többség, az 1990-es pogromot követő kivándorlások eredményeként azonban itt is megfordultak az arányok.
A nemzetpolitikai diskurzusban frontvárosnak nevezik azokat a Kárpát-medencei településeket, ahol a magyarok saját etnikai többségük, vagy annak elvesztése után addigi politikai, gazdasági, kulturális pozícióik megtartásáért küzdenek.
Ezeket a helyszíneket a többségi nemzet részéről szinte mindig erőteljes figyelem, demonstratív jelenlét, adott esetben elnyomó kisebbségpolitika jellemzi. A frontvárosok politikai életének kiemelkedő eseménye a helyhatósági választás. A polgármester hovatartozása szimbolikus kérdés, s különösen a kilencvenes-kétezres években volt jellemző mindkét oldalról a totális etnikai mozgósítás. De létezik egy gyakorlati szempont is, ami magyar szempontból kiemelten fontossá teszi a helyi vezetés összetételét:
tapasztalati tény, hogy a hungarofób döntések többnyire települési szinten érvényesülnek.
2000 nyarán sokan gondolták úgy, hogy Marosvásárhelynek többé már nem lesz magyar polgármestere: Dorin Florea személyében először nyert a székely fővárosban román nemzetiségű jelölt, bár a számos csalásgyanús eset és a rendkívül csekély szavazatkülönbség arra utal, hogy ekkor valószínűleg még az addigi városvezető, az RMDSZ nemzeti szárnyához tartozó Fodor Imre kapott több voksot. Ezt követően azonban a város lakossága még további négy választáson szavazott bizalmat Floreának, aki eleinte etnikumok feletti vezetőként pozícionálta magát, majd mindinkább kimutatta nacionalista természetét, s a kétnyelvű feliratok akadályozásával, valamint durva magyarellenes kiszólásokkal szerzett hírnevet. Jellemző eset, hogy miközben egyik kampányában az észak-erdélyi autópálya lobbistájának állította be magát, amikor Orbán Viktor felajánlotta Adrian Nastasének, hogy Magyarország kifizetné a sztrádaépítés költségeinek a felét, a városvezető elsőként tiltakozott a gesztus ellen.
A 2020-as választáson a már húsz éve regnáló román polgármester – érezve népszerűsége megcsappanását – egy bizalmasát küldte maga helyett csatába. A szavazást azonban a magyar jelölt, Soós Zoltán nyerte 51%-os aránnyal. Idén Dorin Florea saját maga szállt ringbe, Soós azonban megvédte a székét.
Kiderült tehát, hogy a magyarok nemcsak visszaszerezni, hanem megtartani is képesek a hatalmat a székely fővárosban.
Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben is marad a magyar polgármester
Egyértelműen kisebbségi pozícióból, ráadásul harmadszorra sikerült elnyernie a kilencvenezres Szatmárnémeti polgármesteri székét Kereskényi Gábornak, ami az etnikumközi megosztottság hiányára utal, hiszen a partiumi városban számos román is a minőségi szempontokat részesítette előnyben a nacionalista beidegződések helyett.
Ennél már csak Szászrégen esete az érdekesebb, ahol a városnak csupán a negyedét-ötödét teszik ki a magyarok, a választást azonban másodszorra is az RMDSZ-es Márk Endre nyerte.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség tehát már a nyár közepén elmondhatja, hogy sikeres volt számára a 2024-es év, különösen, ha az Európai Parlamentbe való bekerülésüket is figyelembe vesszük.
Mindeközben a szlovákiai EP-választáson ezúttal is bejutási küszöb alatt teljesített az ottani magyar párt, szinkronban a tavaly őszi kudarcukkal, amikor pedig a pozsonyi törvényhozásból maradtak ki, zsinórban immár ötödik alkalommal.
Mindez azért is elkeserítő és nehezen érthető, mert a magyarság a Felvidéken közel kétszer akkora arányt képvisel, mint Romániában.
Lehet, hogy a választóiknak legközelebb nem a parlamenten kívülre, hanem inkább egy szászrégeni vagy szatmárnémeti továbbképzésre kellene elküldeni őket.
Kovács Erik
Címlapképen: Soós Zoltán marosvásárhelyi polgármester. Forrás: Facebook/Soós Zoltán
