Baj, ha a politika és a vallás összefonódik?
Aki rendszeresen jár templomba, csodálkozik a statisztikákon, népszámlálási eredményeken, melyek a hívők csökkenését jelzik. Egy megyeszékhelyen, amit „kálvinista Rómának” is neveznek, igaz, a református templomok nem mind telnek meg, de a katolikus templomok minden vasárnap zsúfolásig tele van. Ünnepeken meg különösen. A római katolikus székesegyház szombat esti kezdéssel – ami vasárnapi misének számít – négyszer telik meg hívőkkel vasárnaponként, úgy, hogy a későn jövők szinte nem találnak helyet.
Mára itt a katolikus keresztelések száma meghaladja a reformátust. Van itt ezen a megyeszékhelyen baptista gyülekezet, akik hatalmas termet töltenek meg vasárnaponként, és ráadásul egész napos istentiszteleti alkalmaik vannak. Ugyanúgy megtelik az evangélikus, a református Nagytemplom, a görög és a római, valamint az ortodox templom, ahol főleg az itt élő orosz kisebbség vesz részt az istentiszteleten. És akkor még nem beszéltünk a szabad-keresztény gyülekezetekről és az ugyancsak tömegeket vonzó Hit Gyülekezetéről. Húsvét előtt virágvasárnap városi keresztútjárás van minden évben, amelyen majdnem minden felekezet részt vesz, nagy tömegeket vonzva, szép példáját mutatva az ökumené gondolatának. Ezeken a keresztény rendezvényeken a polgármester is rendre jelen van, és köszönti az embereket.
A valláskutatók, a teológusok, a papok azonban Európában vészjeleket adnak le, mert szerintük válságban van a kereszténység, kiürülnek a templomok. Ráadásul a politika és a vallás összefonódik.
A hazai vallástudomány egyik prominens képviselője, T. Szabó Csaba, elég megrázó képet festett le húsvét után a kereszténység jelenéről és jövőjéről. A legmegrázóbb azonban a kereszténység meghatározása volt. Szerinte a kereszténység magába építette a hellenisztikus és római hagyományok „lélekmegváltó és feltámadó isteneinek hagyományait”. Sőt tovább megy, azt mondja, hogy „Jézus feltámadásának teológiai és vallástörténeti jelentősége is a vallási szinkretizmus egyik legkomplexebb példája”. Ez nyilvánvalóan Mircea Eliade múlt század eleji román valláskutató hibás elméletének tükröződése. Minden politeista, pogány, bálványimádó vallásban a közös jelenséget kereste a kereszténységgel, ami természetesen ott nem volt található. Ő jelentette ki, hogy az ókori pogány vallások a kereszténységgel egyenértékűek.
A szinkretizmus témája a hellenizmus, feltűnik az Ószövetségben is, amitől Isten védi és tiltja népét. Jézus apostolai is csak a tiszta Evangéliumot tanítják, óva intenek minden pogány vallási hittel való keveréstől, és természetesen nem is beszélhetünk szinkretizmusról. Ugyanakkor a valláskutató érdekes csoportokat alkot a nemzetközi kutatások alapján a kereszténység követői, ellenzői és a keresők meghatározására. Beszél a militáns ateizmusról, akik képviselői negatívan festik le a kereszténységet, a modern eszközökben, a kommentekben igen aktívak. Szerintük a kereszténység a múltból ránk maradt kollektív bűnökkel teli teher, korrupt, intézményesült a bántalmazás, ezért eltörlendő, a hívők pedig „valláskárosultak”.
Aztán beszél a „kulturális keresztényekről”, ide sorolva Richard Dawkins ateista tudományos írót, aki az iszlámmal való összevetésben a kereszténységet választotta. A kulturális keresztények nem járnak templomba, nem gyakorolják a vallást, de templomban házasodnak, megkeresztelik gyerekeiket, Jézus etikai tanításait elfogadják.
A nyugati egyházak a „keresők” csoportjait akarják megszólítani. Németországban „radikális újraértelmezése folyik a kereszténységnek” – mondja a kutató. Mit ért ez alatt? Nyitás az LMBTQ, az abortusz, az eutanázia felé. Nagy vita folyik, merre halad a kereszténység Európában. Az ortodox államokban stabil, Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában reneszánszát éli. Európa viszont válságban van, és sokan keresik a megoldást. Idéz egy népszerű katolikus papot, filozófust, teológust, a cseh Thomas Halíkot, aki népszerű könyvek és publikációk szerzője. Híres könyve „A kereszténység délutánja”. Ebben ír a politika és vallás összefonódásáról, az istenkép változásáról, a spiritualitás, a kvázi vallásosság iránt megnövekedett érdeklődésről. Szerinte Európában rég nem társadalomformáló erő a kereszténység. A kiüresedett ember neoliberalizmusa a jellemző.
Új, pluralista világban kell megtalálni a kereszténység helyét, ahol más vallások is előre törnek (iszlám), militáns vallásellenes mozgalmak erősödnek, eközben új radikalizálódó teológiai mozgalmak az új idők szavát éneklik. A vallásszabadság, vallásgyakorlat egyetemes jog lett a demokratikus országokban, ahol sem üldözni, sem megbélyegezni, sem megalázni nem lehet. Arról nem ír, hogy
egyre üldözöttebb vallássá válik Európában a kereszténység a neoliberalizmus miatt, ahol egy bibliai idézetért elítélhetnek, vagy állásból elbocsáthatnak, ahogy vallási szimbólumok viselésétől eltilthatnak.
A valláskutató említi a 2004-es Habermas-Ratzinger vitát, hangsúlyozva, hogy fontos a párbeszéd. Arról nem ír, hogy a két fél végül Ratzinger felvetését elfogadta, s hogy a liberális filozófiából hiányzik a morál.
Még beszél arról, hogy a kereszténység, a vallás áthatja a politikát, világnézeti vitákat generál. Hol? Erről nem szól a fáma, mert Brüsszelben a vallástalanság hatja át a politikát, és ez generál vitákat a keresztény, nemzeti kormányunkkal. Ha ránk gondol, nálunk tényleg beszélnek a politika és a kereszténység összefonódásáról, főként negatív kontextusban. A kormány valóban anyagi forrást biztosít a templomfelújításokra, az egyházi iskolák dotálására, igaz, az államiakra is. Az alkotmányban, a gyermekvédelmi törvényében valóban megjelenik a keresztény érték. Erre azonban a globális világ, a brüsszeli liberális értéktelenség kényszerít, ami már a gyermekeinket, a házasság intézményét veszélyezteti. Így valójában a politika és a kereszténység összefonódása pozitív jelenség. Ennek negatív bemutatása azonban az ellenzék propagandájában naponta megjelenik.
A kutató amerikai, angol fórumokról ír, ahol militáns ateista hozzászólások olvashatók, politikai identitások harca folyik. A keresztények az új jobboldalhoz, míg a militáns ateisták az új baloldalhoz tartoznak; meghatározásában.
Minden statisztika, népszámlálás azt mutatja, hogy Nyugat-Európa és Magyarország döntő többsége nem jár templomba, de ez nem jelent hitnélküliséget – mondja a valláskutató.
Végszóként:
alkotmányunk leszögezi, hogy a Szent István-i örökséget tekintjük alapnak. Szent István korában a vallás és politika egy volt.
Pók Katalin
Címlapkép: Palánki Ferenc, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöke a Debrecenben, a józsai Szent Család-templom búcsúján. Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
