A vonatok több, mint két éven át robogtak, s fogyott a magyar Felvidéken
Az Országgyűlés 2012. december 3-án ellenszavazat nélkül nyilvánította emléknappá április 12-ét, a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját. 1947. április 12-én indultak el a Csehszlovákia nevű államalakulatból Magyarország felé a kitelepített magyarokat szállító első szerelvények. A vonatok több, mint két éven át robogtak, s fogyott a magyar Felvidéken.
Az utolsó szerelvény 1949. június 5-én indult. A két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat, fiatalokat és időseket – akik ártatlanul számkivetettekké váltak saját szülőföldjükön – ingóságaikkal együtt Magyarországra.
1918-ban létrejött Csehszlovákia határai között kisebbségként mintegy egymillió magyar rekedt. A csehszlovák államot az 1938. évi müncheni egyezményben a fasiszta Olaszország és a náci Németország – a nyugati nagyhatalmak asszisztálásával – feldarabolta.
A második világháború után újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért”.
Az Edvard Benes államfő által május és október között életbe léptetett, 1946-ban törvényerőre emelt 141 dekrétum közül 33 közvetlenül vagy közvetve e két nemzetiség alapvető jogait korlátozta, az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. számú dekrétum pedig megfosztotta őket állampolgárságuktól is.
A 88. számú rendelet lehetővé tette a közmunkaszolgálatot az ország teljes területén, e dekrétum nyomán 1945-46 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre, ahol sokszor rabszolgaként bántak velük (több ezren Magyarországra szöktek az erőszakos elhurcolás elől). A rendeletek lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és kulturális egyesületeik betiltását.
1945. júniusa után is folytatódtak a csehszlovák kormány intézkedései a magyar kisebbség felszámolására. Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgárságú személyt, internálták a pozsonyi, kassai, komáromi magyarokat, lakásaikat elkobozták. Beindult a reszlovakizáció, amely lehetőséget adott „az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való visszatérésre”, azaz a gyakorlatban a felvidéki magyaroknak a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől való megmenekülésre, az állampolgári jogok megszerzésére. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak.
A nagyhatalmak magyar szempontokat elutasító álláspontja és a felvidéki magyarokat sújtó nyomásgyakorlás révén a prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosságcseréről.
Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezményt a magyar parlament 1946. május 14-én cikkelyezte be.
Az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány szlovák önként távozott onnan. A prágai kormány várakozásával ellentétben azonban – hiába folyt szabályszerű toborzási kampány a magyarországi szlovákok körében – mindössze 59 774-en jelentkeztek áttelepülésre, míg Szlovákiából 76 616 magyart szállítottak Magyarországra. Ez vette kezdetét 1947. április 12-én.
(MTI)
Címlapkép: Galánta, felvidéki magyarok kitelepítése 1947-ben. Forrás: Fortepan
