Hogyan születhet testvéri közösség? – Molnár Miklós katolikus atya gondolatai március 15-ről

Nem sokkal azután, hogy plébániai kormányzó lettem, felkértek, hogy tartsak egy beszédet március 15-én, a helyi megemlékezésen. Ahogy készültem rá, azon gondolkodtam, milyen érdekes ez, hogy egy katolikus papot kérnek fel erre. Persze, ma már az egész magyarságnak ünnep ez, mégis, azért annak ellenére, hogy voltak katolikusok is szép számmal a forradalom mögött, mégis annak idején nem mondható, hogy nagyon katolikus barát lett volna a forradalom! Hiszen, az uralkodói hatalmat látták akkor is az Egyház mögött. Talán tanulságot is találhatunk ebben az esetben!

A beszédemben Széchenyire hivatkoztam, aki be tudott állni a forradalom mögé annak ellenére, hogy mennyire más utat látott volna járhatónak. Hogyan viszonyul egy nagy államférfi egy olyan helyzethez, melyben az ő elveitől eltérően akarják a hazát előre mozdítani? El tudja fogadni és tudja támogatni is azt, ha a nemzet egysége így kívánja. Manapság szokták az Egyházat vádolni azzal, hogy a kormány kontrollt vesztett kiszolgálója lett, holott ez nem igaz. Újra csak eszközt kreálnak belőle, hogy a hatalom ellen használják… Mit jelent ma a haza egységén munkálkodni? Sokan éppen ezt vágyják, miközben észre sem veszik, hogy maguk is a megosztottságot növelik. Vannak időszakok, amikor a hazát szolgálni azt is jelenti, hogy kompromisszumokat vagyunk képesek kötni. Ez nem megalkuvás, ha az elveinkhez hűen cselekszünk. De ehhez érettség kell, nem elég a forrófejűség.

Szóval, akkor hogyan is lett ez a forradalom össznemzeti ünnep? Talán éppen az által, hogy mindenki talált benne közös nevezőt! Akár hibátlan, akár hibás lépések is alkothatják ezeket a mozgalmakat, mégis a lényegét tekintve, a magyarságért keltek fel az ifjak. És ez a cél, éppen talán mindannyiunknak számít. Kellenek össznemzeti ügyek az életünkbe! Meg kell keresnünk a közös hangot egymással! 

A nagyböjt lecsupaszítja az életünket, hogy csak a lényeg maradjon benne. A célja, hogy ráébredjünk, éppen az igazság helyreállítása által, ami az egyik legfontosabb böjti eszköz, hogy együvé tartozunk. Hogy nem is vagyunk olyan távol, mint hittük. A nemzeti ünnepünk lehet egy jó példája annak, hogy miként kell egymás kezét megtalálnunk. Jézus egy ennél mélyebb kapcsolatot is feltár számunkra. Egymásnak testvérei lettünk, amikor megváltott minket. Ha meg akarunk menekülni a pusztulástól, csak Benne találhatunk menedéket.

Milyen szép az, amikor Jézus visszautal a saját kereszthalálát megjövendölve a rézkígyó esetére, mely a pusztai vándorlás idején történt (Szám 21)! Azt mondja, majd Őt is úgy emelik fel, mint Mózes a rézkígyót a pusztában. Hogy történt ez? Alapból a nép lázadozott, mire mérges kígyók lepték el a tábort és megmarták őket. Erre Mózes az Úrhoz fohászkodott segítségért. A feladat az volt, hogy egy rézkígyót kellett a fára felszegezni, hogy aki arra tekint az megszabaduljon a bűneik következtében rájuk váró haláltól. Már ez is gyönyörű párhuzam, hiszen Jézus is a kereszten „bűnné lett értünk” (vö.: Gal 3,13), azaz, amikor a bűneinkben vergődve feltekintünk Rá, azt látjuk, milyen következménye volt a vétkeinknek. De, még mélyebb, ha azt is megnézzük, miben tér el a nép ezen zúgolódása attól, ahogyan korábban zúgolódott! A mannát, az égi kenyeret kezdik becsmérelni, hogy undorodnak tőle. „Ha nem eszitek az emberfia testét nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53) – mondja Jézus. Mind ebben a pusztában vándorlunk, akik emberek vagyunk. Gazdag és szegény, magyar és más nemzetiségű, hazafias érzelmű és világpolgár, konzum emberek, mind-mind az életünk terheit kell, hogy viseljük. Egyetlen táplálékunk, ami igazi életet adhat, az Eucharisztia. Ha megvetjük, ha undorodunk tőle, vagy „semmit érőnek” nevezzük, ha visszavágyunk az egyiptomi fogságunkba, a bűneink világába, a kígyók áldozatává válunk. Romlást vonunk magunkra. Egyedül Krisztus, Aki hagyta magát felfeszíttetni a fára, Ő lehet üdvösség számunkra. Csak általa nyerünk gyógyulást a megosztottságból, a bűneinkből, a halálból.