Ungváry Zsolt: A megrontott Carmina

A magyarországi ellenzék hosszú ideje aszerint politizál (nem is ér el különösebb sikereket…), hogy ügyeket keres, amikbe belekötve megpróbálja gyengíteni a kormány támogatottságát, ami – úgy képzelik – reményt adhat számukra egy majdani választási győzelemhez. Teljesen mindegy, mi a téma, mi a tét; ha sebezhető pontot látnak, odacsapnak.

Legújabban az Operaház Carmina Burana előadása szolgáltatott ürügyet a felhorgadásra. Mint azt talán már mindenki tudja (mert az efféle példátlan és világméretű szenzáció hírének a legkisebb faluba is el kell jutnia) Carl Orff eddig egyhuzamban játszott művét ezentúl megszakítják, beiktatva egy szünetet, hogy a büfének lehessen bevétele. Boldog az az ország, ahol az Operaház büféjének nyitvatartása napokig tartó közéleti csatározások és tüntetések témája lehet. A népvándorlások korában, a harmadik világháború küszöbén a kormány jókora támadási felületet adott éber bírálóinak: az általa kinevezett igazgató szünetet rendelt el Hitler kedves zeneszerzőjének darabjában. (De lehet, hogy ezzel akarta szabotálni a náci időkben készült alkotást? Minden csak nézőpont kérdése.)

A Carmina-gate némiképp hasonlít a nemrég kifutott kegyelmi afférra. A semmiből előrángatott, meghamisított, tendenciózusan tálalt, mesterségesen túltolt eset, amiben valamilyen pozícióban lévő, a kormányhoz vagy a jobboldalhoz köthető személyt lehet támadni. Kizárólag a rombolás szándékával, mert ahhoz értenek egyedül. (Ld. a momentumosok önvallomását a Magyarország elleni brüsszeli hadjárathoz nyújtott aktív közreműködésükről.)

Sokat elmond a baloldal problémaérzékéről, hogy végezvén az egyik üggyel (ahol a köztársasági elnök megbuktatásának részsikere után most egy kicsit belebonyolódtak saját pedofil gyanúikba az újbudai óvodától VV Zsolti nehezen megmagyarázható cseteléséig), rámozdultak a következőre. Igaz, a kiskorúak szexuális zaklatása és egy megszakított operaelőadás társadalmi veszélyessége között azért érezhető némi különbség, pont olyan elánnal csaptak le rá. Igazából nem érdekli őket sem a pedofília, sem a művészet, csak az ártás lehetősége. Várjuk a Gyurcsány plakátokat a kultúra-ellenes, barlanglakó Orbán kormányról, mindjárt a gyerekek megrontása mellett a művészet tönkretételének vádjával.

Nem vagyok rá büszke, de sajnos totális zenei antitalentum vagyok. Noha – elsősorban feleségem ösztönzésére – szoktunk operába járni, nem tartozom a rajongók közé. Ahogy az irodalomban ismerjük a lektűr ízlésképletű olvasót, aki a könnyed, olvasmányos regényeket szereti, én hasonlóan vagyok a muzsikával. A Bánk Bánt, János vitézt, István a királyt, Carment bármikor szívesen hallgatom, Wagnerrel egyszer kísérleteztem, ami aztán az egyetlen alkalom lett, hogy színházi előadásról eljöttem a szünetben. (Még perecet sem vettem…)

A Carmina Burana viszont nagy kedvencem. Többször láttam, CD-n is gyakorta hallgatom. Értő, a komolyzenében jártasabb ismerőseim egyébként nincsenek oda érte, kevéssé reprezentatív felmérésem szerint az igazán vájtfülűek nem erre gerjednek. Nem tudom. Én szeretem.
Ezt az előadást még tavaly láttuk feleségemmel (neki sem ez a number one…). A darab elejére betettek egy prózai előjátékot. Ha ez része a műnek, akkor eddig mindig kihagyták, ami csonkítás. Ha ellenben – ami valószínűbb – ez kifejezetten erre az előadásra került bele, az sokkal nagyobb erőszak a művön, mint a megfelezés. Én kifejezetten felhúztam magam rajta, hogy beülök, kihunynak a fények, izgatottan várom, hogy belerobbanjon a térbe: O Fortuna, velut Luna, és ehelyett még szövegelnek tíz percet.

Akkor szünet nélkül ment le – őszintén szólva ötven felett egy férfi (tudjuk a reklámokból) nem bánja, ha nincs másfél óráig a székéhez szögezve, a vágyak elérhetetlen távolába tolva a mosdót –, látványos, szép, számomra katartikus előadás volt. Valószínűleg szünettel is az lett volna. Egyszer láttam egy zeneiskolai Carmina Burana bemutatót, ahol a padsorokban elsősorban a gyerekkórus tagjainak szülei ültek. Fegyelmezettek maradtak a tételek között, nem tapsoltak, de az egyik után, amiben a csemetéknek is volt szerepe, nem bírták, dörgő tapsban törtek ki. A karmester megbocsátóan kivárt, megszakadt ugyan az ív, de senkit sem zavart.

A beiktatott szünet miatti felhördülés felvet még egy kérdést: kik rendelkeznek egy műről, kié az „utolsó vágás” joga? Nincs olyan alkotó, nincs olyan megjelenés, ahol 100 %-osan érvényesülne az alkotói szabadság. Mert ott vannak a szerző szempontjai, de a rendező gyakran belenyúl a szövegbe, meghúzza, átírja (még a legnagyobb klasszikusokat is), de a rendező is meg van sértve, ha a dramaturg vagy az igazgató változtatást javasol, a jelmeztervező önmegvalósítása is sérül, ha egy ruhája nem tetszik valakinek. A színész gesztusát, amivel hite szerint hozzáadna a produkcióhoz, lekavarják. Végső soron a színházi menedzsment dönt, már eleve arról is, bemutassák-e a darabot. Ha kell szünettel, ha kell átírással, ha kell összevonásokkal (Shakespeare drámái általában öt felvonásosak, mégis kettőben szokták játszani.)

De ugyanígy jár az író, akinek legjobb mondatait és legfontosabb jeleneteit húzatja ki, íratja át a szerkesztő, akitől a kiadó a befejezés módosítását kéri. Az újságcikknél a szerző szempontjain kívül a lap irányultsága, szerkesztési elvei, terjedelme, a nyomda kívánalmai ugyancsak nagy súllyal esnek a latba. A szobrász, a festő a megrendelő kérésére újragondol. Nincsen százszázalékos alkotói szabadság, az érdekek ütközései miatt mindig kompromisszumok születnek.

És most, hogy a büfé érdekei mellett letettem a voksomat, el kell mondanom, hogy soha életemben nem vásároltam színházi büfében, mert agyament drága, vélhetően nem is olyan extra, ráadásul sorba kell állni, amit annyira gyűlölök, hogy rendszerint a kabátomat is mindig a kocsiban hagyom – ha tíz utcányira tudok csak parkolni, akkor is – mintsem sorba álljak a ruhatárban.

Címlapkép forrása: Magyar Állami Operaház