Molnár Miklós atya: Az életszentség a valóság tisztelete

A héten ünnepeltük a szenteket. Szeretnék most ennek a mélyére menni! Mit jelent a gyakorlatban az, hogy szent?

Az előző cikkemben is idéztem a Kolosszei levelet, miszerint „a valóság Krisztusban van” (2,17). Ez a mondat a szövegkörnyezetében a keresztény életvitel szerint élőkről szól, akiket nem lehet elítélni, hiszen nincs miért. Éppen olyan vitatott területekkel kapcsolatban, mint a különböző ünnepek, szokások.

Ma divat támadni, hogy a keresztény gondolkodás megelőzné a többi „véleményt”. Ha elvárom, hogy ne tartassák meg velem a halloween-t, akkor én se várjam el, hogy másoknak a templom harangját kelljen hallgatnia. Vagy, hogy ha azt mondom, hogy nem akarok a nihilista eszmények szerint élni, akkor ne kényszerítsem rá a „véleményemet” a másikra az abortusz, vagy az eutanázia kapcsán én sem. Elsőre ezek a gondolatok eléggé egyenlőség pártinak tűnhetnek. Sőt, logikusnak is tűnik, hogy egyik érték se legyen fontosabb a másiknál, hiszen mindenki úgy él, ahogy szeretne, amíg másoknak kárt nem okoz. Nem igaz? Végülis az értékek egyenlőek, nem?

Ennek a gondolkozásnak a rákfenéje, hogy úgy tesz, mintha az elmúlt kétezer év alatt nem a valóság mélyebb megértésére törekedtünk volna. Mintha a kereszténység is csak egy lenne azon mai vélemények közül, melyek egyszerűen azért követelnek létjogosultságot, mert megszülettek, mert megálmodta őket valaki. A puszta létük egyenlővé teszi a keresztény tanítással ezeket? Valójában nem.

Ugyanis, bár ma ezt is vitatják (ha cáfolni nem is tudták még), de a kereszténység kezdetektől fogva a valóság tiszteletben tartásával született, fejlődött. Nem egyenlő a többi véleménnyel, mert alapját és fejlődésének irányát, mikéntjét mindig is alávetette és összekötötte a megtapasztalható, tudományos és emberileg feltárható valóságnak. Bizonyítottan nem légből kapott, vagy elvont eszmék alkotják. Sőt, számos olyan tanítása van, mely évszázadokkal megelőzte a tudomány fejlődését!

Vannak olyan tanításaink, melyek több, mint kétezer évesek (hiszen már a zsidó népnek ki lettek nyilatkoztatva), mégis igazi valóságba ágyazottságukat csak az elmúlt évtizedek biológiai, vagy pszichológiai kutatásai tárták fel (pl. a házasság előtti szexualitás, vagy a szexuális partner cseréjének tilalma). Mivel az Egyház ilyen igénnyel tevékenykedik, így közel sincsenek hozzá képest azok a vélemények, melyek ma az álmainkból születnek! Ahhoz, hogy akárcsak megközelítőleg egy szinten említhessük azokat, legalább a megalapozottság eredendő követelményeinek meg kell felelniük. Mint amikor a gyermek vitába száll a szülő véleményével.

Ez azt is jelenti, hogy míg a kereszténység lehet egy társadalom alapja, addig számos mai megalapozatlan világnézet alkalmatlan erre. Ugyanis mindenki számára építő és éltető közeget csak a valóságra lehet alapozni. Amit ma látunk a nyugati világban, miszerint először megálmodom, nekem hogyan tetszene a valóság (pl. az állatok legyenek cukorgombócok, amik, ha szeretetet kapnak senkinek nem ártanak) és ezután ehhez az álomhoz igazítom majd a tényeket, alkalmatlan egy társadalom stabil rendszerének megtartására.

Bizony a fekete gólya is kidobja majd a kicsinyét, ha nem tudja életben tartani (ahogy az elmúlt években botrány is lett belőle)! Ez a légvár is összeomlik, ha majd a valóság bekopogtat. Márpedig úgy látszik, az nincs is olyan messze! Elhitették volna velünk, hogy a migráció nem jelenthet problémát, a muszlimok tudnak ugyanúgy gondolkodni, élni, mint mi, és most csak az nem látja, milyen veszedelmet okoztak, aki homokba dugja a fejét. El akarták hitetni, hogy mindenki maga választhatja meg melyik magzatot tartja meg, hiszen az abortusz csak egy műtét, míg a valóságban milliószámra gyilkoljuk a saját gyermekeinket.

Humánus? Emberi? Méltóság? Vak és korlátolt világnézet, amelynek lassan benyújtják a számlát! Az igazság az, hogy nem létezik magányos bűn. Nincs olyan, hogy valaki csak magának árt. Ha én így élek, ahogyan ezek a felvázolt mai normák mutatják, a legnagyobb jóindulattal is rombolom a családomat, szeretteimet, a társadalmat. Nincs olyan, hogy nem ártok, ha semmibe veszem a valóságot! Ilyen út nem létezik.

Hogy jön mindez a szentekhez? Az életszentség egy találkozásból születik. Találkozásból, a Szenttel, az Istennel. Már a hétköznapi valósággal való találkozás is átformál minket! Amikor egy elszigetelt kertből nézem a világot, talán el sem hiszem, hogy vannak szegények. Ha egy véleménybuborékban töltöm az időmet, fel sem tűnik, hogy mit teszek az esetleg hibás világlátásommal. De, amikor engedem, hogy hasson rám a valóság, az mindent megbolygat. Ezért, ma sokan szeretnek megmaradni a gyermeki gondolkodásmódjuknál, amely idealizál, vagy kárhoztat mindent.

Feketén-fehéren ítéli a világot. Így ugyanis a saját álmainkban élhetünk egy darabig. Nem kell olyan kellemetlenségekkel törődni, mint mások valódi lénye, vagy a kapcsolatunk velük. Ha nem tetszik, letiltom a „toxikus embereket”. Ha kellemetlen, nem törődöm többé a házasságommal. Véletlen sem kell változnom, ha nem akarok, hiszen úgysem látom, hogy mennyit ártok ezzel! Meg hát, kit érdekel? Mi közük hozzám, a valóságom origójához? Nos, az életszentség az, amikor kilépek ebből az egocentrikus vakságból. Akkor kezdődik, amikor a valóságot kezdem elfogadni.

A szentek nagyon is tiszteletben tartják a valóságot. A másik embert nem azért szeretik, mert idealizálják. Sok fiatal házasnál látjuk, hogy a másikat idealizálja, rávetíti az eszményképét. Ez addig működik, míg a valóság be nem kopogtat. Amikor az megtörténik, fel is rúgja a házasságát, mondván a másik teljesen megváltozott. Holott lehet, hogy csak annyi történt, hogy a maga valóságával átszakította az álmaim vásznát. Azt, pedig csak egy érett ember tudja, hogy érdemes dolgozni a kapcsolatain. Hogy nem minden rossz, amibe munkát kell fektetni.

A szent nem azért szereti a többi embert, mert azokat ideálisnak, tökéletesnek látja. Hanem azért, mert az elesettségében is tudja a másik értékességét látni. Éppen úgy, mint a saját magáét. A szentek valóság iránti tisztelete és szeretete okozza azt, hogy alázatosak. Ugyanis az alázat nem önmagam becsmérlése, hanem a valóságom elfogadása.

Az első lépés ahhoz, hogy szent legyek, hogy megbarátkozom a valósággal és nem idealizmusokban élek. Ahogyan aztán rájövök, hogy a valóság tényleg Krisztusban van, még inkább elmélyülök ebben a szeretetben. Ez aztán még sok konfliktust szül, hiszen azok, akik nem szeretnének így élni, állandóan magukból kiindulva rám is akarják majd nyomni a nézeteiket, és a cselekedeteimben, szavaimban a maguk szűklátókörű mércéjét alkalmazzák majd.

De a szent képes a szabadságra, mely a leglehetetlenebb körülmények között is képessé teszi őt a szeretetre. Egy belső függetlenség alakul ki, mely tapintatos türelemmel képes viselni a másik ember lemaradásait. Ugyanis már mindent Istenből értelmez. És az Ő nagy szeretetét megélve, eszébe sem jut már, hogy másokat elítéljen azért, amiben ő maga is gyenge: a viszonzás hiányosságaiért.

Amikor a Szenttel, Istennel találkozik Krisztusban, maga is átalakul. Mert a valóság ilyen magassága hatást gyakorol rá is. Ilyen szépen mondja Szent János:

Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van. És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is. (1Jn 3,2k)

Amikor tehát a szentekre emlékezünk, a valóság tisztelőire gondolunk, akik példát mutattak és ma is a szeretetben tevékenyek. Az életszentségben élő ember nem hibátlan, hanem törekvő ember. Aki mivel a valóságban él, képes a belső békéjének megtartására. Tud adni abból a bőségből, mely a szívében születik.

Képes Isten szemével nézni az eseményeket, így pedig nem csak a veszteségeket, hiányokat látja, hanem azt is, ami belőlük születik. Így reménységgel teli ember tud maradni. A szentek Isten hordozói a világunkban. Nagyságukat nem magukból, hanem Istenből nyerik. Bennük, tulajdonképpen éppen úgy Istent tiszteljük, hiszen átlátszóak a szó nemes értelmében. Az Úr jósága és szeretete ragyog át rajtuk, Aki maga is „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16).

A címlapképen feszület a salgótarjáni Bajcsy-Zsilinszky úti temetõben a közelgõ mindenszentek ünnepe és halottak napja elõtt, 2021. október 31-én. 
MTI/Komka Péter