Molnár Miklós atya: A jószándék és ami belőle fakad

Ma úgy fog tűnni, hogy önellentmondásba keveredek. De igyekszem majd a cikk végére megmagyarázni, hogyan lehet az ellentmondónak látszó szálakat összebékíteni. 

Egy olyan közösségből származom, ahol, ha egy új tag érkezett, a legfontosabb az volt, hogy jószándékú-e. Mindegy volt, hogy ügyes, menő, vagy kissé béna, esetleg gyenge képességű. Mert, ha valaki jószándékú, akkor a többi kijavítható. Ez egy erős és megtartó közeget teremtett Újpesten, amihez öröm volt tartozni. Ebből erőt lehetett meríteni, ami a növekedésben segített. Szeretetet kaptunk, ami az önmagunkkal való szembenézésben és a változásban volt támasz. Szabadságot teremtett az alkotásra és az őszinteségre. – Persze én is tudom, hogy ebben lehet a nosztalgia idealizáló erejének is szerepe! Mégis, én így éltem meg, ezért ezt tekintettem alapnak. Később, természetesen más tapasztalatokat is szereztem és máig szenvedek is attól, hogy sokfelé egyáltalán nem elég még a legjobb szándék sem, a jó akarat sem, de még az ügyesség sem… 

Pár éve párbeszédbe kezdtem a környezetemmel, ahol az a tapasztalat vágott mellbe, hogy annak ellenére, hogy az Egyház milyen jószándékkal igyekszik erején felül is segíteni, sokakhoz csak annyi jut el belőlünk, hogy pénzsóvár, pedofil, kéjenc hatalmi erő részesei vagyunk.

Akkora volt a kontraszt, hogy bedobtam magam a véleményharcosok közé, hátha sikerül valahol párbeszédet teremteni, hogy megértsünk valamit egymásból. Szerintem volt eredménye. Hogy megváltozott-e a vélekedés? Bárcsak… Ki tudja? Én néhány dolgot jobban megértettem az ő mondandójukból. 

Számomra az egyik legfájdalmasabb megélés, amikor látom, hogy valaki a legjobb szándékkal igyekszik helyesen cselekedni és ezzel iszonyú károkat okoz. Próbálja megmenteni a kamasz gyermekét a rossz utaktól, amivel egyre inkább eltaszítja magától és belelöki szinte az önpusztításba. Szeretné megmenteni a házasságát, de annyira aláfekszik a másik akaratának, hogy végül ezzel hidegülnek el egymástól teljesen. Kiáll, harcol egy elnyomottnak tartott csoportért, amivel éppen a védencei életét keseríti meg. De mi hibádzik? 

Nem szeretjük, ha a jócselekedeteink hátterét firtatja valaki. Olyan érzés, amikor kiderül, hogy azért tettem jót, mert az önértékelési problémámat szeretném kompenzálni, mintha semmit nem érne, sőt rossz lenne a jócselekedet. Vagy, amikor kiderül, hogy valami számomra is kedves cél is jelen van a jószándékú tettem mögött, olyan mintha már semmit nem érne az. Pedig, attól még mert megértjük annak pszichés motivációját, hogy jók szeretnénk lenni, igazában semmivel nem csökken a tett szépsége és súlya! Csak a gyermeki énrészünk vágya nem teljesül, ami képtelen kezelni az árnyalt, vagy éppen ambivalens helyzeteket. Mert szüksége van az idealizált valóságra ahhoz, hogy el tudja fogadni. Lehet, hogy igazában csak fel kéne nőjünk a valósághoz!

A történelem számtalan példát hoz, amiből lehetne mintákat felismerni.

A tapasztalat az, hogy amikor Isten útját elhagyjuk, az önmagunkkal való meghasonlást okoz.

(Előre bocsánatot kérek a példáimért, de tényleg ki kell mondjam, hogy én így látom!) Luther szerette volna megtisztítani az Egyházat a hatalmi befolyástól és annak következményeitől, de addig nem kapott hátszelet, míg a hatalmasok mögé nem álltak. Kálvin Isten dicsőségéből nem szeretett volna semmit elvenni, annyira, hogy végül az ember lett Isten dicsőségének legnagyobb akadálya, amire Szent Iréneusz a II. században még azt mondta: „Isten dicsősége az élő ember”. Kifordulunk önmagunkból, amikor letérünk az Útról. A jószándék megvan, de valamiért ez kevés. A legjobb szándékkal tették a reformátorok, amit tettek. Ezt el tudom hinni! És egészen biztos vagyok benne, hogy sok követőjük van, aki igazán tiszta és jó ember. De éppen így a lefebvreisták, akik az Egyház „protestantizálódása” ellen szerettek volna tenni, olyan eszközöket használók és utakat bejárók lettek, mint a reformátorok maguk is. A példákat nem a személyük ellen hoztam, remélem, érthető! Látszólag a jószándék mégsem elégséges?

Egy idős fizikus ismerősöm hívta fel a figyelmem arra, hogy a fizika erőit tekintve minden a rombolásra és pusztulásra irányul, az élet ellen tör. Egyetlen erő nem, ez pedig az élet maga. Az a fejlődést szolgálja. Ezen belül pedig kiemelkedik maga az ember, ha Isten akarata szerint él. Milyen érdekes, hogy a világ rendje megfordul, minél inkább hasonlítunk Istenre!  

És van egy meglepő tapasztalat, ami az Egyházban érzékelhető. Ami ellentmond ezeknek a fent leírtaknak.

A mi közösségünket, múltunkat végig kísérik üldöztetések, elnyomások, hatalmas bűnösök, gazdagságra vagy hatalomra vágyók, szégyenletes elbukások, emberi számítások. Mégis, valahogy az Egyház fejlődik. Hogy van az, hogy minden emberi gyarlóság és esendőség, vagy éppen kemény bűnök ellenére, az Egyház megmarad? Valahogy mindig akkor növekszik a legjobban, amikor üldözik.

Biztos, hogy nem az emberi ügyesség okozza ezt!

Végülis, mitől függ az, hogy a jószándék előre visz-e? A pokolba vezető út tényleg jószándékkal van kikövezve?

Bár jószándékkal írom ezt a cikket, de lehet, hogy végülis mindenkit csak magamra haragítok vele? Úgy tűnik, ahhoz, hogy a jószándék építsen és ne vakká tegyen a tévutak felől, valahol a bölcsesség is kell. Vagy az emberben magában, vagy az Istennel való kapcsolatában jelen kell legyen egy reflektív bölcsességnek. Különben a jószándék egyszerűen árthat is. Simán lehet, hogy eltakarja majd előlem, hogy mivel tudnék segíteni, hogy mi az igazi megoldás a helyzetemre! Valóban az egyik legfontosabb, hogy milyen szándékú ember vagyok, hiszen, aki alapvetően jó célokért tevékenyen él, az tud fejlődni, változni, megérteni másokat. Kell azonban bölcsesség is, sőt alázat is, ami összefügg. Hiszen e nélkül a meggyőződésem, hogy helyesen cselekszem, tulajdonképpen akár üres önámítás is lehet. Ha már a jót feltételezem a másikról, ha már minden igyekezetemmel a jót keresem és van bennem alázat, bölcsesség és Istenhez kapcsolódom az életemmel, bizony vélhetően minden a javamra válik. 

Az önellentmondásnak látszó két állítás, miszerint „a jószándék elegendő” és „nem elég a jószándék, ehhez bölcsesség és alázat is kell”, igazában nem ütköznek egymással. Hiszen, aki jószándékú, mer belenézni a tükörbe, mer reflektálni arra, amit tett, vagy tenni akar. Ezek által, pedig bekapcsolódik az Isten életébe, ami segíti őt abban, hogy még a rosszul megítélt helyzetekből is jó fakadhasson. Az igazi jószándékú ember ezt az utat járja szüntelen. Dialektikában, párbeszédben él. Ez, pedig formálja és tisztítja az életét.

Isten képes a legnagyobb rosszból is, amit eredetileg jószándékkal követtünk el, valami jót kihozni. Nem a saját erőnkből, hanem Istentől fog ez működni!

A címlapkép forrása: Unsplash