Molnár Miklós atya: Szükségszerűség a történelmi létünkben

Tisztelettel adózni az őseinknek Istentől rendelt feladatunk. A negyedik parancsolat a tízből, éppen a szülők iránti tiszteletet kéri tőlünk. Ennek oka, hogy szeretné az Úr, ha figyelembe vennénk a történelmi távlatainkat is. Hálátlanság lenne, ha nem vennénk figyelembe, hogy mi mindent köszönhetünk azoknak, akik előttünk éltek és bele álltak a harcokba, amikor kellett. Ezt a „dimenziónkat” ma gyakran elfelejtenék, mert kényelmesebb csak a saját jövőnknek élni, mint a múlt iránti hálánkban néha tiszteletünket tenni. Ez a gyökértelenség, akárcsak a fáknál, ha vihar tépi őket, a vesztünket okozza. Régi hasonlat ez, mely magáért beszél: ha nincs gyökér nem csak a kapaszkodónkat veszítjük el, de az éltetőnedvek forrását is. 

Akármennyire is igyekszik az ember, ha nem vesz tudomást arról, hogy hova tartozik, honnan ered a léte, kárt szenved. Persze, a legfőbb forrása az életünk minden jó oldalának maga az Isten!

„Az alvilágba térnek a vétkesek, minden nemzet, amely megfeledkezett Istenről!” (Zsolt 9,18)

– Ez nem azért van, mert az Úr megsértődik, ha nem gondolunk Rá, hanem mert Ő az élet forrása, s aki elfelejtkezik Róla, az élettől zárja el magát. Ez is egy szükségszerűség. 

Innen már talán hihetőbb, hogy nem múlik el nyom nélkül az sem, ha elfelejtkezünk arról, hova tartozunk. Ma Szent Gellért ünnepe van, és mi magyarok nagyon is sokat köszönhetünk neki, amiért annak idején az életének terveit feladva Magyarhonba jött, hogy itt az igazság magvetését elvégezze. De mi keresztények abban is hiszünk, hogy „a növekedést Isten adja” (1Kor 3,7). Ez azt jelenti, hogy Gellért a legnagyobb jót akkor tette értünk, amikor életét áldozta oda Istennek, hogy ez által a keresztény hit valóban szárba szökkenhessen a népünk körében. Ez a pecsét, amely a róla elnevezett Gellért-hegy lábainál lett hazánk földjére nyomva, mai napig az egyik legerősebb záloga a létünknek.

De minden ember, aki népünkért hozott áldozatait Jézus keresztjébe kapcsolta, ahhoz a sziklaalaphoz rögzített minket, amelyre Szent István kezdte el építeni ezt az országot. 

Kicsit a mindennapok világa felé közeledve, sok szálon kötődünk a múltunkhoz, annak szereplőihez. A történelembeágyazottságunk számos területen érinti az életünket. A régi jó hagyományok mellett a rosszak is némileg kényszerpályákat jelentenek. Nem tehetünk úgy, mintha a múlt nem történt volna meg. Amikor Nyugat-Európa pl. nem néz szembe a bűnével, amit ellenünk és Közép-Európa ellen vétett az I. világháború után, akkor maga sem értheti meg, miért akadnak el bizonyos szándékai, mi okoz még ma is sok nyomorúságot az itt élő embereknek. Szükségszerű, hogy ha nem nézek szembe a múlttal, ha szeretném egyszerűen ignorálni azt, ami történt, akkor annak átláthatatlan következményei lesznek. 

Amikor vitába kezdek valakivel, általában tisztázom, hogy római katolikus pap vagyok, mentálhigiénés lelkigondozó stb. Nem azért teszem ezt, mert kérkedni szeretnék, bár nagy hála él a szívemben a hivatásom ajándékáért és méltán lehetnék büszke arra, amit elértem, hiszen nem a piacon vettem a képesítéseimet. Hanem azért teszem, mert azt gondolom, fontos tisztázni egy értelmesnek szánt vita előtt, hogy mik azok a sarokpontok és kompetenciák, amiből kiindulok. Mégis, ma egyre gyakrabban találkozom azzal, hogy a „vitapartnerem” nem kívánja felfedni magát. Ő nem hajlandó „kiüresedett fogalmakkal” meghatározni az önazonosságát. (Persze, az is elég izgalmas kérdés lenne, miért üresedtek ki a fogalmai, akárcsak az, hogy miként menthetjük meg ezek után a vitát, hogy ne legyen érzelmi alapú veszekedéssé!) Ez elgondolkodtató számomra, hiszen

nem csak a vitáimban, de a fiatalok megfogalmazásaiban is egyre tipikusabbá válik ez a mentalitás. Csakhogy, ha én mindenben hiszem és vallom, amit a római katolikus Anyaszentegyház vall, akkor én katolikus vagyok. Ha a másik pedig mindenben követi a liberális eszméket és magáénak vallja azok értékrendjét, akkor hiába tagadja, mégiscsak egy liberális gondolkodású emberrel állunk szemben.

Amire ki szeretnék lyukadni az az, hogy két fontos probléma van ezzel a mentalitással és viselkedéssel. Az egyik, hogy nem címke az önazonosság. Amikor valamely csoporttal azonosan élek, gondolkodom, beszélek, azért érdemes feltárni ezt, mert sok felesleges kört meg tudunk spórolni, sőt esélyt adunk a lényegi párbeszédre. (Értem én, hogy sokan éppen arra hivatkozva titkolódznak, hogy nehogy a nihilisták elleni haragomat kapásból a másikra vetítve elvesszen az esély az érvelésre, de ez itt már intelligencia kérdése, hogy tudok-e értelmesen, érveket használva beszélni, vagy sem!) Gyakran megesik, hogy menekülnénk a szükségszerűség elől, hogy valakikkel azonosítsanak, pedig érettebb és egyenesebb, ha felvállalom az identitásomat és ezzel esélyt teremtek a párbeszédre. 

A másik probléma ezzel az, hogy nem vállalom fel a felelősségét annak, aki vagyok. Nem vállalom a közösséget azzal a csoporttal, ahova tartozom. Ha én papi ruhában végig megyek az utcán, azzal közösséget vállalok a paptársaimmal éppen úgy, mint az Egyházzal. Vállalom, hogy kaphatok érte megszólást is, vagy a másik kéretlen véleményét. Amikor valaki menekül ezek elől és csak a kényelmes oldalán ragadja meg a dolgokat, talán éppen a valódi közösséget veszíti el és mások mellett lehet, hogy önmagának is hazudik arról, ki ő valójában.

Az ember társaslény, amikor pedig izolálom magam mindenkitől, szükségszerű, hogy vagy tönkre megyek, vagy kiderülhet, hogy csak ámítottam magamat és hazudtam a másiknak arról, hogy valójában közösségben vagyok egy csoporttal. 

Lehetne még kisebb egységekkel foglalkozni ebben a témakörben, hiszen nem csak a nemzethez, vagy valláshoz, vagy ideológiákhoz, hanem egy családhoz is tartozom. Vannak vertikális és horizontális kapcsolódásaim. Ezek mentén, azt hiszem, mégis mindenki tovább tudja gondolni, hogy mennyi területen jelentkeznek szükségszerűségek, amelyeket figyelmen kívül hagyhatok, tagadhatok, rejtegethetek, vagy éppen megtagadhatom a velük való kapcsolatomat, azok mégis hatni fognak rám és formálni az életemet. Jobb, ha kézbe veszem az irányítást és megtanulok bánni velük, hogy magam irányíthassam a fejlődésemet! A becsület érettség kérdése, hiszen idővel egy értelmes ember belátja, hogy a becstelenség csak károkat okoz és rombolja a kapcsolatait, de nem menti meg a szükségszerűségek világától. 

A címlapkép forrása: Freepik