Ungváry Zsolt: Az elcsatolt területekről nem mondhatunk le, mert nem csak a miénk, mai magyaroké
A szocializmus egyes szakaszaiban nem volt kötelező érettségi tárgy a történelem, és a rendszerváltás után is időről-időre – főleg liberális oldalról – felvetődött az eltörlése. Ezek a hangok aztán elnémultak, és ha nézzük az eseményeket, egyre világosabb, hogy a történelmi tudat és a história ismerete nem pusztán bölcsész hobbi, hanem az életünk-sorsunk megértésének, a jövő feltérképezésének egyik legfontosabb eleme.
Mi magyarok különösen sokat foglalkozunk ezzel; talán nincs még egy nemzet, amelyik ennyire benne él a történelemben, amelyik ennyire mindent abból próbál megérteni és megmagyarázni, mintha a magyar égen Cicero idézete virítana: „Historia est magistra vitae”. (A történelem az élet tanítómestere.)
Bizonyos körökben divat szidni Magyarországot és a múltunkat; például Para-Kovács Imre is úgy érezte, provokációból vagy kisebbrendűségi komplexusból, de foglalkoznia kell a történelemmel. Kijelentette, külföldön mindig románnak vallja magát (vajon miért nem költözik oda?), és még egyet szúrni vélt szülőhazájába, mondván „voltak üres helyek. Mert az nem kellett senkinek, nem volt jó hely. És akkor bementek ide emberek, és azt mondták, hogy mi is ország vagyunk.”
A magyar honfoglalás katonai-logisztikai csúcsteljesítményének, az azt követő száz esztendő elképesztő hadászati-politikai sikereinek elbagatellizálása, félremagyarázása elsősorban tudatlanságból fakad, nagy mulasztása a hazai oktatásügynek is, hogy ezt máig nem sikerült rendbe tenni.
De szerencsére az idő, mint legfőbb bíró, minket igazolt: igenis tudtunk működőképes országot csinálni hosszú távon is, a legnehezebb helyzetekben.
Sikerült a Magyarország-eszmét fenntartanunk mindenkor, a mainál kisebb és reménytelenebb kilátású állam esetében is. Senki sem tekintette a török hódoltságot véglegesnek, sőt ahogy Bocskai végrendeletéből látszik, még az Erdélyi Fejedelemséget is csak eszköznek tartották a majdani újraegyesítés előmozdításához. Mert a Magyarország-fogalom a Kárpát-medencével azonos. Sosem volt több (sem Szilézia vagy Bosznia elfoglalásakor vagy a nápolyi hadjárat idején), sem kevesebb. Lengyeleknél, oroszoknál, németeknél ez nem ilyen egyszerű; Mieszko fejedelem, a litván uralkodói családból származó Ulászló vagy a XVIII. század elejének Lengyelországa egészen mást takart, mint az első világháború utáni vagy pláne a mai. Oroszország kiterjedése pedig az elmúlt évszázadokban meglehetősen tág keretek között mozgott.
Ugyancsak nekünk tart történelemórát a cseh elemző egy szlovák lapnak adott interjúban, azt a teljesen történelmietlen kijelentést téve, hogy a magyarok „Trianon eredményét soha nem fogják megváltoztatni.” Mi aztán pontosan tudjuk, mennyire változékonyak a határok, a politikai széljárás és a birodalmak léte. Mi nem valamiféle sértett egoizmusból nem fogadjuk el Trianont, hanem mert nem tehetünk mást. (Ez más dimenzióban, de kb. ugyanolyan, amiért nem fogadhatjuk el, hogy az apa nő vagy a férfiak is szülhetnek.)
Nekünk van itt legalább 1100 éves múltunk, permanens államalkotó tudatunk, ami minden nehézség közepette is fennmaradt. Folyamatos kultúránk, változatlan identitásunk, olykor csorbuló, de néhány évet leszámítva ezeregyszáz éve töretlen szuverenitásunk.
A románoknak például Decebal után van egy 1700 éves lyuk, míg megérkeznek a rablóvezér Horea és Closcáig. És még így is csak a Kárpát-medence egy részéhez van bármi közük is, a cseheknek meg még annyira sem; némi huszita banditák garázdálkodásán kívül semmi.
Egyedül nekünk van a térségről az átélt és mély tapasztalatokon kívül víziónk, államszervezésből pedig gyakorlatunk. Ez utóbbi nem is olyan egyszerű. Gondoljunk bele, hogy a németek, ha nagy nehezen össze is gründoltak egy központilag irányított államot, az rögtön vesztes háborúkba keveredett, népessége-területe megcsappant, szétesett (legutóbb nyolcvan éve két részre), és – a nem kis segítségünkkel – kivívott újraegyesülés után harminc esztendővel egy identitását vesztett, kisszerű elmebetegek által irányított, komoly etnikai átrendeződés küszöbén álló, egyes (keleti) területek várható leválását prognosztizáló ország állapotába kerültek. Az olaszoknak 1861-re sikerült kínkeservesen egységet felmutatniuk. A trianoni utódállamok közül a csehszlovákoknak összesen 71 évig létezett – hat év szünettel – az államuk, hasonlóképpen a jugoszlávoknak, akik több darabra estek, mint ahányból létrejöttek.
A Trianonban elvett területekről pedig nem mondhatunk le, az akkor is a miénk marad, ha nem marad ott magyar. Mi lett volna, ha lemondunk a mai Szabadkánál vagy Marosvásárhelynél sokkal reménytelenebb helyzetben lévő XVII. századi Budáról, Pécsről, Székesfehérvárról?
Egy-egy terület aktuális tulajdonosai (bérlői) változnak. Kijev, Trieszt, Fiume, Boroszló, Gdansk hovatartozása koronként nagy változatosságot mutat, de például Isztambul esetében látható, milyen az, amikor a keresztény Európa nagyon gyorsan lemondott a bő ezeréves Konstantinápolyról és tudomásul vette, hogy Jusztinianusz, Bölcs Leó vagy éppenséggel II. János (az ortodoxia szentjévé avatott magyar Piroska, Szent László leányának férje) császárok Krisztus-követő dinasztiái után Bizánc örökre elvesszen. Másutt tehát nem működik feltétlenül az a történelmi, tudati, jogi, lelki sőt transzcendens egység, mint a Szent Korona fennhatósága alá tartozó terület esetében. Mi, mai magyarok tehát nem mondhatunk le az elcsatolt területekről, mert nem csak a miénk. Szent István, Hunyadi, Zrínyi, Dobó helyett nem tehetjük meg.
És itt érkezünk el a közelmúlt harmadik említésre méltó perpatvarához, a Horthy újratemetése évfordulója kapcsán fellángolt nemzetközi vitához. Ebbe még az amerikai nagykövet is beszállt, körülbelül annyi kompetenciával, mintha a nyelvészek nyilatkoznának mikrobiológiai kérdésekben vagy a geológusok a teológiáról (pedig a különbség ég és föld). A párhuzam Horthy és Orbán (és a mindenkori magyar vezető) között ott megáll, hogy egyiknek sincs joga lemondani arról, ami nem az övé, ami évezredes szakrális közösségi tér. Nem is lehet elcsatolni vagy leválasztani, mert a Tordai hasadék, Verecke, a kassai dóm és a Házsongárd ugyanott maradt, ahol volt. Az már erősen különbözik, hogy Orbán Magyarországán a kispajtások nem skandálják úttörő csapatgyűlésen (mint én 1978 körül), hogy „El a kezekkel Vietnámtól”, vagy nem kezdődik a tanítási nap a magyar Hiszekeggyel és a „Csonka Magyarország nem ország”-gal, már csak azért sem, mert a részben cinikus és nemzetietlen tanári kar ezt elszaboltálná vagy nevetségessé tenné.
Le kéne már kattanni a múltról? Éppenséggel nem!
Nekünk a történelem jelenti az identitást, az erőt, a gyökereket és a lombot is. „Azok a népek kénytelenek a múltjukkal foglalkozni, amelyeknek nincs jövőjük.”, idézi a kormánykritikus író (talán saját magától?), pedig inkább azoknak van jövője, amelyeknek van múltja. Csak mi a jövőt nem 10-20 vagy 71 évben számoljuk, hanem százban, ötszázban, ezerben.
Nekünk ez a léptékünk, Mr. Pressman!
A címlapképen őrtűz ég a nemzeti összetartozás napja alkalmából a székelyföldi Csíkszentdomokos felett magasodó Garados-hegyen 2023. június 4-én. Fotó: MTI/Veres Nándor
