Molnár Miklós atya: Szükségszerűség a fejlődésünkben
Amikor a gyónásban, lelkivezetésben kiderül, hogy az illető házasságával baj van, viták és konfliktusok vannak köztük, előfordul, hogy felvetem neki: ez most egy állapot, amit valószínűleg jól lát, de a lelkiismeret vizsgálatának egyik fontos szempontja kell legyen, hogy tesz-e ellene valamit. Nem elég felismerni, hogy baj van, hanem lépni is kell, hiszen mulasztással is lehet bűnt elkövetni. A hitünk szerint a megszerzett tudás kötelességekkel is jár. Ezért a felismert igazságtól elfordulni bűn, míg nem tudni valamit nem az. Mindenki kötelessége keresni az igazságot, ahogyan azt a Katolikus Egyház Katekizmusa megjegyzi. Miként van jelen a szükségszerűség a fejlődésünkben, ismereteink világában?
A világi jog úgy fogalmaz, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól. Ezzel szemben Isten törvényénél ez fordítva van. Ezt néhányan kibúvónak is használják, hiszen arra az elvre építik az életüket, hogy „aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak”, innentől „boldog tudatlanságban” élik az életüket és követik el bűneiket. Vajon tényleg ennyire egyszerű ez a helyzet? Jézus maga is mondja:
„Ha nem jöttem volna, és nem beszéltem volna hozzájuk, nem lenne bűnük; így azonban nincs mentségük bűneikre.” (Jn 15,22)
Csakhogy az ember úgy van „összetéve”, hogy a lelkiismerete a legtöbb esetben jelez. Elindul egy töprengés, vajon jó-e az, amire készül. Ezt nevezzük megelőző lelkiismeretnek. A világban lépten-nyomon találkozunk az Isten parancsával, tanításával. Lehet, hogy rendezetlenül és tisztázatlanul van bennünk mindaz, amit tudunk a kinyilatkoztatásból, ám mégis van némi fogalmunk róla. Akik ezt elnyomni igyekszenek, maguk sem értik aztán miért nem találnak nyugtot az életükben. Sőt, ezt a nyugtalanságot sokan tehernek élik meg, holott az életük védelmében kapták azt az Istentől. Mert a bűn olyan, mint a radioaktív sugárzás, amely annál többet rombol, minél tovább vagyunk neki kitéve. Az egyik szükségszerűség itt van. Hiába menekülünk előle, az hat az életünkre. Jobban járunk, ha szembenézünk vele, mert lehet, hogy kellemetlen útra hív minket, mégis az életünk múlik rajta. Isten, pedig igazságos, s így azt is beleszámítja az ítéletbe, hogy vajon nem szándékos volt-e a vakságom. Isten ’túljár a ravasznak az eszén’ (vö.: 2Sám 22,27).
Sienai Szent Katalin mondja a lelkiéletről, hogy olyan, mint egy kerék az emelkedőn; nem tud megállni egyhelyben, hanem vagy felfelé megy, vagy visszagurul. Amikor nem vállaljuk fel a fejlődésünkkel járó konfliktusokat (hiszen a környezetünknek olykor nehéz igazodni még a pozitív változásunkhoz is), akkor megrekedünk, sőt lassan visszafejlődünk. Kirakat és felszínesség lesz az életünk, hogy valahogy el tudjuk viselni azt a nihilt, amiben élünk. Mások nem a végletekig való tagadással, hanem pótszerekkel akarják elérni ugyanezt.
Nem lehet megspórolni az előre jutást, a fejlődést. Aki erre törekszik, valójában lassan, de biztosan rombolja magát.
Akárhogy is nővünk fel mindig lesznek olyan területei az jellemünknek, melyek nem tökéletesen fejlődtek. Ezzel egyébként semmi baj nincs, hiszen egy élet feladata lenne a növekedés. Azzal azonban annál nagyobb a baj, ha nem akarunk ezekről a területekről tudomást venni. Egy idős asszony könnyen rátelepül a gyermekei házasságára, családjára, ha nem hajlandó meglépni azt a nehéz lépést, hogy a kieső kapcsolatai helyére újakat talál a saját korosztályából. A szociális halál, ahogy Moreno nevezi, egyre közelebb ér hozzánk, ahogy idősödünk és nekünk feladatunk ez ellen küzdeni, hogy aztán nehogy a könnyebb utat választva, a gyermekeink életét, házasságát tegyük tönkre az állandó zaklatásunkkal („miért nem jöttök/hívtok gyakrabban?”). De éppen így, ha egy szülővé váló fiatal nem foglalkozik pl. az önértékelési problémáival, könnyen a gyermeke látja kárát, hiszen olcsó megoldás belőlük elnyerni az önigazolásunkat, hogy valamit érünk. Azonban a gyermekünk részéről ez nagyobb áldozatot kíván, mint hinnénk. Egyes életszakaszainkban más és más módon, de mindig szükségünk van a fejlődésre. Amikor ezt megúszni igyekszünk, valakinek szükségszerűen a kárára leszünk.
A címlapkép forrása: Pixabay
