Isten értékesnek tartja a szabadságunkat. Olyannyira, hogy nem kis áldozatokat hozott azért, hogy megtarthassuk. A szabadság ugyanis képessé tesz az igazi szeretetre. Erről már többször volt szó, ezért nem fejteném ki részleteiben, de annyit összefoglalóul, hogy nem csak arra tesz képessé, hogy a számunkra nem szimpatikus, vagy ártalmas embereket is tudjuk szeretni, hanem arra is, hogy még szeretteinkkel szemben is egyre kreatívabban és mélyebben át tudjuk élni a szeretetben való kötődést.

A második évezred közepén elterjedő predestinációs gondolkodás mára talán egészen felcserélődött tartalommal jelenik meg itt is, ott is. Eredetileg Luther számára a biztonságot, a reményt adta meg, hogy a bűnei és bukásai ellenére is van lehetősége üdvözülni. Ebből később már egy mindenkit vagy üdvösségre vagy kárhozatra rendelő Isten képe lett, vagy akár egy minden mozdulatunkat előre kigondoló tervezőé. Az Anyaszentegyház nem véletlen ítélte el ezt a tanítást, hiszen egy ilyen Isten egyáltalán nem lenne a szó szoros értelmében jó. Amikor valakit leszúrnak, nem a kést szokták börtönbe zárni, hanem azt, aki tartotta és gyilkolt vele. Ha mi csak bábok lennénk a bűneink nem a mi felelősségünkhöz tartoznának, hiszen azokat valójában Isten követte volna el velünk játszva. Ennek a nézetnek van egy modernebb változata is, mely szerint a viselkedésünket mindenestül a múlt és a velünk történtek determinálják, s így tulajdonképpen nem is tudunk bűnt elkövetni. Ez a nézet a pszichológia iránti lelkesedésből fakadó felszínes ismeretek következménye. Valójában a tudomány azt mondja, hogy korlátozhatják és befolyásolhatják a döntéseinket, tetteinket ezek, de a felelősségünket csak nagyon ritkán veszítjük el. Ezzel szemben Jézus többször beszél arról, hogy ’a tetteink szerint fizetnek meg nekünk majd az ítéletkor’ (vö.: Mt 16,27). Vagyis, a tetteink moralitással bírnak, hiszen szabad akarattal döntünk. Súlya és jelentősége lesz így az életünknek és a cselekedeteinknek.

Bár a szabadság valóságosan megmarad bennünk, akár még kényszerítő körülmények között is, mégis vannak bizonyos szükségszerűségek, amiket nem lehet megkerülni. Bizonnyal mind ismerjük a klasszikus dacos filozófiai kérdésnek álcázott dilemmát; „tud-e Isten olyan nagy követ teremteni, amit nem tud felemelni”! – Bármennyire is hozza ez a kérdés sokaknak a győzelem érzését a mindenható Isten képe felett, igazában ez nem a valóságban okoz problémát, hanem egy gondolati zsákutca. A mindenhatóság nem azt jelenti, hogy bármire képes Isten, mert van, ami belső ellentmondással rendelkezik, s így kívül esik a valóság kategóriáján. Vagyis, az Úr, Aki maga az Igazság, sosem tud igazságtalanná válni, mert meghasonulna önmagával. Ő, Aki maga az Irgalom, nem tudna irgalmatlan lenni stb. Ez vezet el minket a valódi szükségszerűségek világába.

Ha az ember bűnt követ el, ami nem egyenlő a diákcsínnyel, és Isten sem egy sértett óvodás, aki ilyenkor bedurcizik, hanem ezzel az ember tudva és akarva elvágja magát a Teremtőjétől, akkor, mivel Ő maga az Élet, így az élettől is elzárja magát. Vagyis, a szabad döntésünk által halálra ítéljük magunkat. Ezt nem Isten teszi, hanem mi önmagunkkal. Így az Úr számára, ha szeret minket annyira, hogy meg akarjon menteni, egy út adatik, magára véve a bűneinket, helyettünk kell meghalnia. Ezzel új lehetőséget nyit, hogy felkínálja nekünk a szabadulást. Így megőrizve továbbra is a szabad akaratunkat. Ezért nevezi a Biblia Krisztus halálát ítéletnek is, mert innentől rajtunk áll, hogy elfogadjuk és élünk, vagy elutasítjuk és elveszünk. Ezeknek a tetteknek (mind a bűnnek, mind a Megváltásnak) súlya van. Felelősségünk van benne, hogy miként élünk.

hirdetés

A minket érintő szükségszerűségek egész sora igényelné, hogy szót ejtsünk róluk. Onnantól kezdve, hogy azzal, hogy nem akarunk az önismeretben fejlődni, miként tehetjük tönkre a ránkbízottak életét, egészen odáig, hogy milyen utak maradnak számunkra, ha valóban szeretetből akarunk cselekedni, hiszen nem minden valódi szeretet ami annak tűnik. A következő cikkekben egy-egy szempontból szeretnék ezekre kitérni. Persze, a nyár elején elemzett érett hittel ez mind összefüggésben van, hiszen egy kisbaba még kevesebb felelősséggel rendelkezik. Éppen olyan mértékű a felelősségünk, mint amilyen a szabadságunk.

Ebben az írásban már csak egy példát hozok fel. Gyakran, amikor a kereszténység válságával foglalkozó beszélgetéseket hallunk, olyan következtetések szoktak születni, amelyek egy közös nevezővel rendelkeznek: a felelősség nem nálunk, nem rajtunk van, hanem a pápán, aki nem törli el a cölibátust, a püspökökön, akik nem azt teszik, amit kellene nekik szerintünk, vagy a papokon, akik hiteltelenül és bűnösen élnek. Azt hiszem mindegy, hogy mit használunk kifogásnak! A felelősségünk elhárításának eszköze bármi is legyen, éppen ezzel hagyjuk magunk mögött a realitást. A valóság, ugyanis az, hogy mindannyian tehetünk a kereszténység válsága ellen, vagyis mindannyian felelősek vagyunk azért, ahol tartunk. Amikor nem teszem meg azt, ami az én dolgom lenne a közösségért, vagy a másik emberért, magam járulok hozzá a válsághoz. Amikor azt mondom, hogy a püspökök nem jól cselekszenek, de én nem változtatok a bűneimen, hibás döntéseimen, vagy életstruktúrámon, sőt még csak nem is imádkozom a többi bűnösért, legyen az akár püspök is, hozzájárulok a válsághoz. Vagy, amikor a papok magányának okát a nőtlenségre kenve a pápától várom a magányuk legyőzését ahelyett, hogy támogatólag melléjük állnék és kivenném a részem a plébániai feladatokból, magam is hozzájárulok a válsághoz.

Lehet a szükségszerűségekről nem tudomást venni, attól még azok felőrölnek engem. Hátat fordíthatok a realitásoknak, ellenséget csinálhatok belőlük, mint egy vad liberális, vagy nihilista, azok attól még a vesztemet fogják okozni. A krisztusi út abban áll, hogy vállamra veszem a keresztemet, az életem szükségszerűségeit és elhordozom annak a súlyát, ami a valódi szeretethez szükséges. Egyedül ezen az úton találhatok rá a valódi életre, és egyedül így tudok hozzájárulni ahhoz, hogy az Isten országát építsem. Minden más út gyermekmese és vágyálom, vagy maga a bűn.

Molnár Miklós atya

A címlapkép illusztráció. Fotó forrása: Freepik