Ungváry Zsolt: Ha valaki nem érzi itt jól magát, azért mások kedvét még ne vegye el…
Szent István sokat idézett, az idegeneknek is teret engedő politikája azt jelentette: mindaz, aki a keresztény Magyarországot elfogadja, és aki ezért tenni is hajlandó, az jöhet, de mindazokat, akik ezt nem fogadták el, akár belülről, akár kívülről jöttek, azokkal kegyetlenül leszámolt. Ez a szemlélet élt tovább a Turul nemzetségbeli majd a vegyesházi királyainknál is. Bő kilencszáz évvel később ezt J.F. Kennedy amerikai elnök így fogalmazta meg: „Ne azt kérdezd, hogy mit tud érted tenni a hazád, hanem azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért.”
Ez a kiindulópont. Ez nem jelent önfeladást, nem jelent megalázkodást vagy behódolást a mindenkori hatalomnak; ez a Magyarországhoz, a magyar nemzethez és a Szent Koronához való hűség. Aki érti, ők a nemzettestvéreink (érkeztek bár az őseik a világ bármely tájáról), aki pedig nem érti, azokat nevezte először talán Csurka István idegenszívűeknek, amit a fogalmat szándékosan félremagyarázók azóta is valami kirekesztő megbélyegzésnek tartanak, miközben maguk az „idegenszívűek” rendszeresen hitet tesznek amellett, hogy ők bizony tényleg azok.
Gyakoriak ezek az önvallomások, amelyek a jelenlegi kormány és szavazóik, a magyar történelem, a magyar jelképek, ünnepek és tradíciók elleni támadással vannak összekapcsolva, és a végkicsengésük mindig az, hogy ebből az országból el kell menni. Nem mellesleg ezen elvek hangoztatói többnyire olyan állami kitüntetésekkel és járulékokkal kistafírozott művészek, akiknek eszük ágában sincs elmenni, mert jelentős anyagi hasznot húznak abból az államból, amit legszívesebben megszüntetnének. Természetesen, amiképpen a túlélési stratégiákban jeleskedő élősködők sosem pusztítják el a gazdatestet, mert az egyben az ő pusztulásukat is hozná, a közpénzek emlőiből is olykor-olykor nagyokat szoppantók sem érdekeltek a forrás teljes kiapadásában.
Lehet, az övék csakugyan rosszabb, mert hatvanöt évnyi böjt után végre helyre billenni látszik a mérleg nyelve a két nagy tábor, a hazáért és a hazából élők között. Az, hogy valakiben a Kádár rendszer három T-s, a nemzeti közösség érdekeit figyelmen kívül hagyó, az érvényesülés lehetőségét csak megfelelő lojalitásért biztosító, a szólás-, sajtó- és véleményszabadságot durván korlátozó, a vallásgyakorlást megnehezítő és a keresztény hitet támadó, a termelőeszközök tulajdonlásának lehetőségét a polgárai elől elzáró, az országot katonailag megszállókat dicsőítő és a parlamentáris rendszert bohózattá alakító világa nosztalgikus húrokat szólaltat meg, szemben a mindezzel élesen ellentétes jelenlegi rendszerrel, egyben elhelyezi őt a másik oldalon. Azon, ahol eddig minden felületet ők sajátítottak ki filmtől a színházon át az irodalomig.
Ebben a rendszerváltás még semmilyen kiegyensúlyozást nem hozott, most kezd kiépülni egy párhuzamos (és korántsem kizárólagos, mint ők hirdetik) kultúra. Amíg Alföldi rendez és szerepel, Dés koncertet ad és nyilatkozik, Krúbi és Bödőcs tömegeknek szidja a miniszterelnököt, Nagy Ervin film- és tévéfőszerepek, amerikai nagyköveti vacsorák közben panaszkodik a kormányra, Dragomántól Karafiáthig a hivatalossá tett ellenzéki irodalom osztja az észt, a balliberálisok uralják a fogalmakat (ld. pl. a baloldalon meghúzott középhez viszonyított szélsőjobboldali jelzőt), addig nem hogy konzervatív diktatúráról nem beszélhetünk, de az egyenlősítésnek is még csak az elején járunk.
Amikor versenyhelyzet lehetne, többnyire elmenekülnek előle, és ehhez ideológiát is gyártanak. A segítséget pedig mindig külföldről várják és hívják; legyen ez vadabb időkben katonai, szolidabb években pénzügyi, ideológiai támogatás.
„Örülök annak, hogy az unokáim már külföldön élnek”, árulja el hovatartozását Dés is, aki ha a megszokott ösztöndíjak, kitüntetések, állami támogatások nem megfelelő helyen landolnak, meg van sértve.
Csak azt nem értem, miért is kellene a magyar adófizetőknek és a magyar kormánynak olyanokat helyzetbe hozni, akik saját vagy utódaik jövőjét már másutt képzelik el. Majd ismerjék el őket az osztrákok…
A címlapképen Dés László. Fotó: Dés László/Facebook
