Ungváry Zsolt: Inkább melegedünk a könyveknél, mintsem olvassuk őket?

A Libri eladása kapcsán rövid időre fellángolt az irodalmi élet. Amelyik többnyire nem új művek születése és megjelenése, nem a százezrek által olvasott aktuális zseniális kötet apropóján szokott izzani, hanem erőviszonyok fitogtatása, pozíciók foglalása, politikai döntések és ideológiai lövészárkok ásása ürügyén. Most sem a kortárs művekről beszélünk, hanem az eddigi kiváltságosok felhorgadtak (ld. még SZFE, közszolgálati tévé stb.), újabb fronton elveszítve a kizárólagosságukat. Félnek a versenytől, ami nem is az irodalomról, az értékek megteremtéséről, hanem pénzről, megélhetésről szól.

Mostanra eljutottunk oda, hogy a tűzifa drágább, mint a könyv. Nem kevés olyan hirdetéssel találkozni, ahol ezres nagyságrendben kínálnak hagyatékot, gyűjteményt különböző regényekből, s ha a felkínált mennyiség vélhető súlyát az árával összevetjük, kiderül, hogy a Praktikerben egy kilónyi, grillezéshez ajánlott fa ennél többe kerül. Igazán dörzsöltek verseskötetek és huszadik-huszonegyedik századi regények lapjaiból versenyképes áru papírbriketteket gyárthatnak hűvös őszi esték kandallóiba.

Az emberek egyébként nem általában vesznek könyvet, hanem konkrét műveket keresnek. Miközben hatalmas halomban állnak ingyen sem kellő kiadványok, az interneten néha 5-10 ezer forintot is megadnak egy vágyott, ám boltban valamiért el nem érhető műért. A kiadók viszont lemondtak a piaci viszonyokról, maguk is feltartott kézzel állnak a kérdéshez: kortárs mű csak veszteséges lehet, ezért eleve csak akkor adnak ki bármit, ha pályázaton, mecénástól, vagy egyéb módon pénzhez jutnak. S mivel maguk sem gondolják, hogy jó marketinggel, szerzők felépítésével, izgalmas promócióval rentábilissá tehető a kortárs magyar irodalom, ezért a kiadott művekkel már nem foglalkoznak, azok a bezúzásig árválkodnak a plázák könyvesboltjainak eldugott polcain. Mindenki kipipálja a maga részét (van kultúratámogatás, a kiadó is megélt, a szerzőnek kinyomtatták az alkotását, beírhatja a wikipédia oldalára), csak éppen olvasó és könyv nem találkozik. Ez olykor nem is veszteség. Máskor az lenne. De az meg nem derül ki.

A kortárs irodalomnak sok ellensége közül az egyik éppen az, hogy túl sok könyv gyűlt össze. Régen volt háború, tűzvész, de most generációk egymásra halmozódó kötetei töltik meg a polcokat, s az egyébként is keveset olvasó társadalom riadtan gondol arra, hogy továbbiakkal zsúfolja a lakást. Ilyenkor a „nem veszek könyvet, már annyi van otthon” igazsága mellé a hamis kulturáltság „én nem dobok ki könyvet” attitűdje társul. Így válik a könyv bútordarabbá, ahol újabbak már nem kellenek, a régivel díszítjük a szobát, és kereslet híján megöljük a kortárs alkotást.

A modern magyar irodalom másik gyilkosa a színvonal és a stílus volt. A hetvenes évek óta hivatalos literatúrává emelkedő szövegregény, posztmodern és egyéb jelzőjű, olvasóellenes izmusok eltántorították az érdekes, olvasmányos, érthető, a maga gondjaira rímelő problémákat kereső olvasót az irodalomtól. Miután esetleg megvette a legjobbnak kikiáltott szerző legújabb írását, és nagyjából az ötödik oldalon feladta a megértést, arra gondolt: milyen lehet a többi, ha ez a csúcs?

A budapesti értelmiséget ez persze nem izgatta, írták maguknak és szűk körüknek ezeket a műveket, kikiáltották magukat a magyar irodalomnak, és mivel ebből még meg is tudtak élni, egyáltalán nem izgatta őket a körúton kívüli olvasók világa. Ezeket a nagy liberális írókat sem olvassa ugyan senki, de nevük ismertebb (ha egyáltalán), mert nyilatkozataikkal, ilyen-olyan szereplésükkel, egymás hájpolásával a köztudatba lettek emelve. Így a konzervatív gondolkodásúak is hallottak róluk, sőt sokszor észre sem veszik, hogy nem össznemzeti, hanem egy szubkultúra termékeit tartják számon. Ugyanakkor a baloldal egyáltalán nem lát rá a mi oldalunkra. Itt volt Wass Albert esete, amikor 10-15 év alatt a nemzeti oldal sokszázezernyi (talán milliós) olvasótábora gyakorlatilag kiolvasta a Wass-életművet, egymás között megbeszélte, átélte, méltatta, és ebből a baloldal semmit sem vett észre. (Néhány gúnyos megállapítással elintézték az egészet.) Wass ugyanis arról írt, ami minket érdekel; jól, sajátos stílusban, élvezhető szövegekkel, izgalmasan.

Valljuk be, a hazai irodalmi élet az elmúlt ötven évben nem teremtett igazán értékálló műveket, amely vetekedhetne a XIX. század második fele, XX. első fele színvonalával, vagy akár csak például a rockzenével, amely minimum egy István, a királyt letett az asztalra.

Vagy ha mégis léteznek ezek az alkotások, a szélesebb közönséghez nem tudtak eljutni. Nem igaz, hogy a remekmű kiharcolja az ismertségét. Egyszerűen hiányoznak ehhez a körülmények. És egy kiadatlan könyvnél már csak az rosszabb, amit nem nyitnak ki, mert nem nyúlnak utána. Ezen a falon nem tudnak áttörni az írók.

A címlapképen egy érdeklődő látható a Libri Könyvpalotában 2015. október 10-én, a harmadik Olvasás éjszakáján. MTI Fotó: Balogh Zoltán