Molnár Miklós atya: Érett hit V.

Allport alapján tekintjük át az érett személy sajátosságait, különösen is a hitét érintve. Az előző három pont után, most a második felét vesszük az ő szempontjainak.

A negyedik pont a valósággal való kapcsolata. Egy gyermek gyakran a fantázia világába menekül a valóság nehézségei elől, vagy éppen a mesékben keresi a választ arra, hogyan kell, hogyan érdemes élni. A felnövekvés folyamatában fontos szerepe van annak, hogy kialakuljon egy bensőséges kapcsolatunk a valósággal. Ennek nem csak elméleti síkon kell megtörténnie, hanem azokban a nehézségekben, melyek feszegetik a határainkat. Akár a testnevelés órák felméréseire is gondolhatunk, de jobb, ha ennél komolyabban kipróbáljuk magunkat.

Ahogy a gyermek az erejét próbálgatja, vagy a kamasz gyakran az erkölcs és az értékek tűrőképességeit, mind-mind hozzájárulhat ahhoz, hogy a realitásokkal szoros barátság alakuljon ki.

Az érett személy ismeri a saját korlátait, képességeit. Allport szerint abban mutatkozik meg, hogy érett valaki, hogy a neki megfelelő feladatokat találja meg, azoknak akar megfelelni. Mondhatnám, hogy a saját dolgával törődik.

A kamasz még mindig a máséra, vagy mindenkiére vágyik. Itt már képes felismerni és elfogadni azt, hogy mi az ő dolga, miben kompetens és nem vágyik másra. Az érett egyén képes megóvni magát attól, hogy a valóságot a saját szükségleteihez, vagy fantáziáihoz igazítsa. Milyen rabság, amikor még nem jutunk el erre a képességre! A valósággal való szoros kapcsolata révén képes arra, hogy az embereket, helyzeteket, problémákat a saját helyükön kezelje.

A hitünk tekintetében ez a pont nagyon fontos!

Sokan megrekednek azon a szinten, hogy az Istenről, vagy a hit dolgairól fantáziálnak csupán.

Akár akkor, amikor az istenkapcsolatunkat negédes mesékkel töltjük fel, vagy Istenről, mint egy mindent elfogadó, mindent helyeslő „szeretetgombócról” gondolkodunk, még a gyermeki világ fantáziái között tartjuk a hitünket. De éppen így éretlen, amikor az erkölcsi rendet a saját szükségleteinkhez, fantáziáinkhoz igyekszünk igazítani. „Számomra kedvesebb lenne, ha a házasság nem lenne sírig tartó, mert éppen válófélben vagyok!” „Isten biztosan elfogadóbb, mint a papok, akik csak erkölcscsőszködnek felettünk!” „Nagyon vágyom egy gyermekre, így biztos jó a lombik is, Isten elnézi a vele járó bűnöket, hiszen különben nem születne meg a gyermek!” – mind-mind olyan éretlen kifogások, magyarázkodások, melyek nem képesek még elfogadni a realitás terhét. Persze, lehetne még sorolni melegházassággal, bizonyos körülmények között erkölcsös abortusszal, vagy házasság előtti szexszel, de most nem ez a fontos! Az érett személy hite képes elfogadni az istenkapcsolat terheit, nehézségeit is. Sőt, amit még itt lényeges lehet megjegyezni, képes arra, hogy ne vágyjon minden karizmára, minden szent életére, csak a sajátjaira! Képes határokat állítani, amiket őriz. Képes arra, hogy ne mások előmenetelével, hitelességével, megtérésével stb. foglalkozzon, hanem a saját életével. Nem az összes egyház gondját veszi magára, hanem csak azt, amivel kapcsolata van, ahova küldetése van.

Az ötödik pont részben az előzőből is következik, és ez az önismeret.

Az érett személy rendelkezik mélységes önismerettel.

Persze, hogy egy élet sem elég arra, hogy mindent megtudjunk magunkról, de az ebben való jártasság igenis fontos része az érettségnek! Az értékeink, jártasságaink, készségek, adományok éppen úgy a részét képezik, mint a gyengeségek, korlátok, sebzettségek ismerete. A pszichológia háromféle „én”-t különböztet meg: amilyen vagyok valójában (ego), amiként magamat látom, vagy amit feltételezek magamról (self), ahogy mások látnak. Ez a három gyakran nem esik egybe. Az érett személynél legalább az első kettő egyre szorosabban szinkronizálódik. Allport ehhez a ponthoz teszi a humort is, amely az önismeret révén formálódik.

Azt hiszem, az előzők után nem sokat kell magyarázni ezt a tulajdonságot a hitünk szempontjából! Talán azt érdemes csak megjegyeznem, hogy több szent is hangsúlyozza az önismeret jelentőségét az istenkapcsolat tekintetében is. Az önismeret képesség arra is, hogy megkülönböztessük ebben a kapcsolatban azt, ami Istenről szól attól, ami rólam.

Az önismeret képessé tesz arra, hogy jó értelemben véve, tárgyiasítva szemléljem önmagamat, vagyis, hogy objektíven tudjam megítélni a gesztusaimat, a motivációimat stb. Így nem az érzelmeim határozzák meg az ítéleteimet, nem azok irányítanak.

A hatodik pont, hogy képes egységesen látni az életét. Az éretlen személy gyakran akad fenn olyanokon, hogy miért csak itt tart, vagy ott az életben, vagy éppen, hogy miért nincs neki még ilyen, vagy olyan képessége. Az érett személy képes egységben szemlélni az életét, ezért az utat is becsüli, a változásokat is viseli és képes elfogadni, hogy az élet és a fejlődés mindig dinamikus és vannak hullámzásai. Az életbölcsesség nem ijed meg attól, hogy néha nem sikerül éretten reagálni. Felismeri, amikor ilyen történik, és azt is tudja, amikor éretten válaszol a helyzetekre. Elhordozza a kudarcokat is, mert tudja, hogy ezek az élethez hozzátartoznak. Nem retteg tőlük, hogy mindenképpen elkerülje azokat, hiszen a fejlődéshez néha át kell élni a botlásokat is. Képes újra és újra megfogalmazni az értékrendszerét, az adott új élethelyzetekben. Nem váltogatja a világlátását, hanem rugalmasan alkalmazni képes azt, de ha felismeri hiányosságait, el is képes engedni.

A hívő ember számára ez nagyon fontos!

Nem vágyakozhatunk folyton más és más karizmákra, hanem meg kell tanulnunk azzal szolgálni, amit kaptunk.

Ha mindig sóvárgás van egy emberben a másik élete iránt, nem képes értékelni és használni a sajátját. Az érett hit nem azzal törődik, hogy kinek mi jutott, vagy, hogy hol szeretne már tartani a fejlődésében, hanem azzal, hogy itt és most mit tud tenni. Ezt a szabadságot látjuk Jézus cselekvésében, amikor pl. a vérfolyásos asszonyt meggyógyítja, és váltani is szeretne vele pár szót (vö.: Mt 9). Az érett személy képes arra, hogy a hitéletét egységben szemlélje, melynek része, amikor elbukik és a szentgyónásra szorul, de éppen így része az is, hogy mindig felkel és tovább megy Isten felé. Olyan jó látni, ahogy az Egyházunk a több ezer, vagy sok száz éves dogmákat is képes mindig úgy feltárni, felmutatni, hogy az aktuális ismereteinkkel együtt is értelmessé válik! A hűségünk ehhez a fejlődésben megmutatkozó, dinamikus kapcsolathoz szól, nem egy megmerevedett megfogalmazáshoz. Hűségesen hordozzuk azt a tiszta tanítást, amit Krisztus adott, mégis tudjuk úgy átadni, hogy minden kor minden emberéhez szóljon.

Ma, amikor az Úrnapján Krisztus szent Testének és Vérének ünnepét üljük, jó rácsodálkozni, hogy az érett személy az önátadásban teljesedik ki, éppen úgy, ahogy ezt Jézusban látjuk.

A pszichológia képviselői is felismerték, hogy az viszi előre az embert, ha nem önközpontúan éli az életét, sőt, ha saját magát becsülve másokat is képes tisztelni. Ez az antropológia egyezik a krisztusi emberképpel. Az Isten vágya, hogy mi ne csak szolgai hűséggel, az állatok ösztönös válaszával szeressük Őt, hanem az ember érett és megfontolt, őszinte és szabad szeretetével feleljünk az Ő megkülönböztetett és tiszta szeretetére! Ehhez az kell, hogy képességeinknek megfelelően, a tőlünk telhető módon törekedjünk az érett hitre, vagyis viszonyulásra Őhozzá. Nem gond, ha még úton vagyunk! Nem akadály, ha még nem bontakozott ki egészen ez az érettségem! Az a baj, ha nem törekszem haladni előre!

A címlapkép forrása: Pixabay.com