Máthé Áron: Kell-e nekünk a szoftpolitika?
Moldova György: Bűn az élet… című írását idézi Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese a Látószög blogon megjelent legújabb cikkében: Sohasem szabad feladni, ha az embert pacallá verték, és úgy érzi, hogy egy ép csont sem maradt benne, akkor is fel kell állni, és tökön kell rúgni a palit, ne érezze úgy, hogy legyőzött.
Miért beszéltünk kultúrharcról? Miért születnek nagyívű írások a kulturális forradalomról? Miért olvasunk hibrid háborúról, információs hadviselésről? Miért tartjuk fontosnak a „tudatipart”?
– teszi fel a kérdéseket Máthé Áron, aki szerint ide tartozik a szoftpolitika kérdése is. Korunk legelterjedtebb online lexikonja szerint a soft power a következőt jelenti:
A politikában (és különösen a nemzetközi politikában) a puha hatalom a kényszerítés helyett a kooptálás képessége (ellentétben a kemény hatalommal). Más szóval, a puha hatalom magában foglalja mások preferenciáinak formálását a vonzerő és a vonzalom révén. A puha hatalom meghatározó jellemzője, hogy nem kényszerítő jellegű; a puha hatalom pénzneme a kultúra, a politikai értékek és a külpolitika. 2012-ben Joseph Nye, a Harvard Egyetem munkatársa kifejtette, hogy a puha hatalom esetében »a legjobb propaganda nem propaganda«, továbbá kifejtette, hogy az információs korszakban »a hitelesség a legszűkösebb erőforrás
– írja a Wikipédia. Máthé Áron kiemelte, a posztnyugati világ digitális univerzumát a mai hatalomelméleti-szociológiai írásokban a FANG betűszóval jelölik. Facebook, Amazon, Netflix, Google.
Ezek távolról sem csak platformok, hanem innen, Közép-Európából nézve, számunkra kafkai átláthatatlansággal, sokszor önkényesnek tűnő döntésekkel operáló szervezetek. Hogy az algoritmusaik mit hoznak elénk, illetve, hogy egyáltalán mik jelenhetnek meg ezeken a platformokon, alapjában véve határozza meg a gondolkodásunkat. Nemcsak szolgáltatnak, hanem figyelnek is bennünket.
– írja a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, hozzátéve, a legtöbb esetben nem feltétlenül konzervatív hitvallás szerinti tartalmak és tartalomrészek jelennek meg – pontosan olyan mennyiségben és mértékben, hogy az ne tűnjön propagandának, s hogy a fogyasztó könnyedén az „ez még belefér” álláspontra jutva, szinte észrevétlenül tegye őket magáévá. Kiemelte, mindezt kiegészítik az NGO-k, a hagyományos média, a celebvilág-, illetve a gondolkodó fők irányában a legkülönfélébb alapítványok, intézetek serege.
Utóbbiak a tudatipar céghálóját képezik, s nem választott, nem ellenőrizhető hátterükkel, illetve a társadalmi megőrzést és újratermelődést nem támogató elbeszélésmódjukkal a valóságteremtés célját szolgálják. Vagyis, a legyártott virtuális valóság immár egybefonódik a mindennapi életünkkel.
– írja Máthé Áron. Szerinte ha a nemzetközi tudatipar erőfölényével szemben a választók képesek rezisztens módon gondolkodni, érezni, akkor nincs igazán szükség szoftpolitikára. Csakhogy a választók egyúttal fogyasztók és termelők is, akik számos nemzetközi értékláncba kapcsolódnak be, vagy vásárlóként vagy munkavállalóként – emlékeztet a Látószög blogon megjelent írásában. Hozzáfűzte, nemcsak egy sportcipőt, egy zenét, hanem a termék reklámokban, életmód-magazinokban megjelenő szoft értékeit is magukévá teszik.
A kérdés tehát megítélésem szerint nem feltétlenül az, hogy kell-e szoftpolitikát csinálni, hanem az, hogy ezzel az egyveleggel szemben egyáltalán lehetséges-e? Hogy ne legyen olyan kellemetlen érzése az embernek, hogy a szuverenista magyar politika létrehoz egy-egy intézményt, s esetleg az ellenérdekelt szereplők lakják be? Hogy ne kelljen feltennünk a kérdést, hogy kinek a kulturális diktatúrája? Hogy kinek a kulturális forradalma?
– tette fel a kérdést az elnökhelyettes. Willi Münzenberg, a két világháború közötti német kommunista politika fő alakja, a szovjetek fedőszervének, a Kominternnek elkötelezett harcosa gondolatai alapján Máthé Áron azt is felvetette, idehaza lehetséges-e a szellemi honvédelem hálózatát létrehozni? Lehetséges-e „megszervezni az értelmiséget”, az 1989 előtti holt teher öröksége mellett? A következő kérdés viszont már az, hogy van-e nemzeti, konzervatív életérzés (leitmotif) és ha van, akkor hogyan lehet ezt eladni?
Nyomasztó kérdések ezek, de azt hiszem, mindezek mellett és mindezek ellenére van létjogosultsága a szoftpolitikának. Hogy hogyan? Ez kétségtelenül fogas kérdés, és túl is mutatna ennek a rövid írásnak a keretein. Annak idején Berecz János 1956-ról szóló kommunista propagandaművének ez volt a címe: „Ellenforradalom tollal és fegyverrel”. Mindenki magából indul ki, szól a kisiskolás mondás. A kommunisták tollal és fegyverrel is – ahogyan Kádár mondta: tűzzel-vassal és golyószóróval – igyekeztek a saját, abszurd társadalomképüket ránk erőszakolni
– írja Máthé Áron, aki emlékeztetett, a rendszerváltoztatás óta küzdünk ennek a folyamatnak a visszafordításáért.
Az 1989-ben elindult rendszerváltoztatást annyiban bizonyosan közmegegyezés övezte, hogy az erőszakmentesség elvét minden politikai szereplő és az egész társadalom is magáévá tette. Ezt eddig egyedül 2006-ban rúgta fel a Gyurcsány Ferenc vezette MSZP-SZDSZ kormány, először provokációkkal, majd a brutális embervadászattal. 2018-ban a baloldali ellenzék és a Jobbik részéről különböző fenyegetődzéseket lehetett hallani (ezek néha azóta is felbukkannak; például, abban a formában, hogy „megdolgoznak a fiúk a lámpavasért”).
– fogalmazott az elnökhelyettes. Ehhez kapcsolódóan elmondta, szerinte a Momentum építési-kordon bontó akciói is sikertelenek maradnak. Írásában felhozott néhány országot, ahol valójában erőszakos tüntetés-feloszlatás történt, például Franciaországban a családpárti felvonulások vagy a sárgamellénnyesek szétverése, vagy Berlinben a covid-lezárások elleni tüntetések brutális feloszlatása.
A felelős, akár hard-, akár szoftpolitikával foglalkozó közszereplő azonban az ilyesmit mind az erkölcs, mind a magyar tapasztalat, mind pedig a politikai haszonelvűség szempontjából el kell, hogy utasítsa. De ha vér nem is kell az új kánonhoz, erő azonban annál inkább. Az erő, vagyis a politikai-kulturális gravitáció viszont sajnos nem Magyarországon van abban a posztnyugati történelmi galaxisban, amelynek mindannyian lakói vagyunk. Ez persze abszurd módon éppen a kulturális ellenállás reflexeit hívhatná elő – vajon elő fogja hívni?
– fűzte hozzá. Leszögezte, a szoftpolitika pusztán külpolitikai szempontból is szükséges. A nemzetközi életben az álláspont megalapozottsága, az érdek jogossága, illetve elfogadhatósága alapvetően szükségessé teszi a szoftpolitikát.
A kifelé irányuló nemzetállami szoftpolitikát azonban csak olyanok tudják meggyőzően alakítani, akik elkötelezettek a nemzeti érdek mellett. Hogy ehhez kell-e szoftpolitika – azt hiszem, legalább ehhez feltétlenül kell.
– írja Máthé Áron, akit egy biológia tanárnő nemrégi kijelentése buzdított az írásra: a pedagógus a diákok előtt kijelentette, butaság, hogy csak két nem létezik.
A cikket eredeti formában a látószög oldalán olvashatják.
A címlapképen a 2023 május harmadikai tanártüntetés egy pillanata. Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu
