Molnár Miklós atya: Érett hit I.
Az elmúlt hónapokban sok szó esett az Isten oldaláról a kapcsolatunkban és a vallásosságunkban. Ezen időszakban igyekeztem több részletet megvizsgálva is feltárni, hogy mennyi minden szempontra oda kell figyelni, hogy megtisztítsuk és jól éljük meg a hitünket. Hogy a valódi Istennel találkozzunk és ne csak az álmainkkal, vagy félelmeinkkel. Most egy kisebb sorozatba kezdenék, amely az ember oldalának azt az egy szegmensét járja majd körül, mit is jelent az érett személyiség. Ez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a hitünk is éretté váljon.
Közeledik pünkösd ünnepe és a Szentlélek kiáradását az Egyház összeköti az elmúlt századokban a felnőtt kereszténységgel. A bérmálkozás, vagy protestánsoknál a konfirmáció valahol ez a „beavatás”, amelyben a szentség szintjén a Szentlélek ajándékait kapjuk, de az egyén szintjén az érett hitről kéne tanúságot tennünk.
Ezt a témát már sokan vizsgálták. Most Erikson, Maslow és Allport szemléletére fogok elsősorban építeni, és az elsődleges fókusz itt is a hiten és az istenkapcsolaton lesz. Szeretném, ha nem csak szemlélnénk, vagy magunkat beleképzelnénk az érett személyiség sajátosságaiba, hanem megtalálnánk egyéniségünknek éretlen és érett jellemvonásait! Olyan hasznos lenne ráébredni, hol vannak még elakadásaink, fejlődésre váró részeink, hiszen érett személyiségként még mindig előfordul, hogy gyerekesen viselkedünk, csak éppen már világosan tudunk reflektálni, hogy mi történik.
A személyiségünk is és így az érettsége is természetesen dinamikus. Ennek megfelelően változásokon megy át folyamatosan. És ez így egészséges! A baj abban is megmutatkozik, ha ezt nem tudjuk elfogadni.
Azért is választottam ezt a témát, mert meggyőződésem, hogy káros, ha mindig csak a sérült, vagy hibásan funkcionáló példákból indulunk ki, ellenben sokat segít, ha az egészséges és megfelelően érett lehetséges jövőt vizsgáljuk. Ahogyan a kisgyermek az anyja, vagy az apja életének lekövetésével tanul és fejlődik, úgy a felnőtt ember érettségéhez is olykor elég lehet az utánzás, a gyakorlás.
Remélem, hogy nem veszítjük el szemünk elől a kitűzött célt, hogy „elérjük Krisztus teljességét” (vö.: Ef 4,13)! Ugyanis a mi mindenkori példánk az emberségről maga Jézus. Keresztényként hisszük, hogy ez az az út, amelyen járni érdemes és a cél, amelyért küzdeni megéri.
Az Ő szemléletmódja az volt, hogy minden emberben élő valósággá legyen a hit. Nem csak elvont, passzív cselekedetként, hanem dinamikus realitásként kell megélnünk és minden nap tenni érte. Ez az érettség jelentősége.
Több lehetőség is van arra, hogy szempontok alapján mérlegeljük az érettséget, de a cél minden esetben az, hogy növekedjünk általa. Tehát nem csak az amigdala és a prefrontális cortex közti mérlegelés sikerességét szeretnénk itt megvizsgálni – habár ez is fontos része az érettség kérdésének, ami az érzelmi és egyéb reakcióinkat illeti –, hanem sokkal inkább azt szeretnénk megtudni, mi jellemzi azt, aki felnőtt az élethelyzetéhez, mi szükséges ahhoz, hogy a hitben érettnek tekinthessük magunkat, stb. Ha már – joggal – elvárjuk, hogy felnőttként kezeljenek minket a hívek között, akkor nem árt úgy is élnünk, hogy ez láthatóvá váljon rajtunk! Sokan, ugyanis gyermeki vallásosságban kívánnak megrekedni, de mégis várnák, hogy másként kezeljék őket. Ez egy olyan alapvető éretlenségről árulkodik, ami ma – mivel a másik megbecsülését is gyakran félreértjük – könnyen marad kimondatlan. Ám attól még sokan fogják észlelni rajtunk!
Nem titkolt vágyam, hogy ezen szempontok alapján, aztán később, majd mi magunk is elgondolkodjunk egy-egy megnyilatkozással kapcsolatban, hogy vajon mennyire megy át az érettség kritériumain, hogy annak megfelelően tudjuk komolyan venni, vagy esetleg mosolyogva elengedni.
Egy ilyen józan kritika a mai kereszténységgel érintett közéletben igen hasznosnak és kívánatosnak tűnik számomra!
A címlapkép forrása: Pixabay.com
