Molnár Miklós atya: Megmaradni a közösségben
Időnként beszélgetek olyan emberekkel, akik kiábrándultak az Egyházból. Papok, vagy hívek viselkedése miatt, vagy egyéb okokból. Ahogy hallgatom a történetüket, az esetek többségében előkerül egy félresikerült szituáció, amikor valaki rosszul reagált, vagy visszataszítóan viselkedett. Ez, ott és akkor elég indok is volt, hogy elforduljon a másik a közösségünktől. Persze, van, aki éveken át tartó nehézségekbe fárad bele, de a többség nem ilyen! Gyakran gondolok arra, hogy milyen törékeny ez a kapcsolat!
Az egyik dolog, ami ezzel összefüggésben foglalkoztat, hogy vajon miért ilyen gyenge ez a kapcsolódás. Van mögötte stabil istenkapcsolat? Vagy csak érzelmi hatások érték, amiért közénk állt? Tényleg lehet egy ilyen fontos relációt egy rosszul sikerült esemény oltárán feláldozni? Az apostolokkal is előfordult, hogy megbotránkoztak Jézus szavain! Biztos vagyok benne, hogy általában inkább egyéni fegyelmezetlenség, vagy bűn szokta a megütközést okozni, szemben az említett példával, de akkor is fontos, hogy mit tanulhatunk a jézusi tanítványoktól! Péter végül így gondolkodik: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” (Jn 6,68).
Ma a fogyasztói szemlélet a kidobhatóság civilizációját építi fel, ahol opció egy házasságban, a papságban, a szülő-gyermek kapcsolatban, közösségekben, barátságokban, hogy ha gond van, ha helyre kellene hozni valamit, akkor inkább dobjuk el a köteléket és a másik embert. Az élet túl rövid ahhoz, hogy évekig dolgozzunk kapcsolatokon, nemde? „Ami nem megy, nem kell erőltetni!” – szokták mondani. De ez tényleg ennyi lenne? Az üdvösség az Egyházon keresztül árad ki az emberiségre, nem azért, mert mi ezt kitaláltuk, hanem, mert Jézus így akarta. Ugyanis, Ő nem tartotta méltatlannak magához, hogy teljes közösséget vállaljon Egyházával. Sőt! Így fogalmaz: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el” (Lk 10,16). Az örökélet igéi az Anyaszentegyháznál vannak. Jézus az Egyházával maradt. Nehéz lehet megemészteni, pláne, hogy ismerjük mi mindent próbálnak évtizedek óta az Egyház közösségére rásütni… És hiába derült fény számos esetben a rágalom hamis voltára, ahogy mondani szokás, „valami mindig ragad rá belőle”.
A szentatya látogatásának örömében élek még. Milyen sokan voltak, akik magukat elzárták ettől az örömtől! Milyen nehezen nyitják meg a szívüket azok, akik valami sérelmet hordoznak! Ezért is volt különösen szép nekem, hogy Ferenc pápa róluk is megemlékezett: „Külön is szeretnék megemlékezni a betegekről, az idősekről, azokról, akik nem tudtak itt lenni, azokról, akik egyedül érzik magukat, és azokról, akik elvesztették az Istenbe vetett hitüket, és az életbe vetett reményüket! Közel vagytok hozzám! Imádkozom értetek, és megáldalak benneteket!” (Kossuth téren mondott beszéd). Hányan élhetnek ma is úgy, hogy magukat elrekesztik ettől a kapcsolattól! Milyen fájdalmas tudnom ezt! Hiába keresnénk a szívükhöz az utat? Vajon ők még tudnának küzdeni a kapcsolatért? Mert a kapcsolat mindig két személyen múlik…
Sajnos, sokakat kiábrándítottak a közösségünkből, Istenből! Igen, Belőle is, mert „senki sem juthat el az Atyához, csak” (Jn 14,6) Jézus által. Krisztus teste az Egyház. „Az út, az igazság, és az élet.” (uott.) Aki tagjává lesz Krisztusnak, az járja az útját, az talál rá az Atyára. Sokan próbálták már ezt relativizálni, mert szinte zavarba ejtő belegondolni, hogy ez a törékeny, hibákkal és bűnökkel küzdő közösség azonosítható Krisztussal! De Jézus ezt tanította az apostolainak, ezt hirdette a tanítványoknak.
Felvállalni a közösséget nem kis feladat! Hordozni egymás terhét igazi kihívás. Megmaradni a Szőlőtőn, vagyis Jézuson néha kifejezetten nehéz. De nincs más út.
Címlapkép forrása: Freepik
