Ungváry Zsolt: Krisztus mindörökké
Ferenc pápa látogatása kiváló alkalom és ürügy arra, hogy a közélet (pártpolitikától a sajtóig, közoktatástól a magánbeszélgetésekig) foglalkozzon a hit, a vallás, az egyház aktuális kérdéseivel. Hívő és hitetlen keresztények, ateisták és agnosztikusok, konzervatívok és liberálisok fejtik ki ilyenkor nézeteiket, mindenki a maga véleménybuborékjában nagyjából elismétli a megkövesedett álláspontot. Ritka az áttérés, vagy a meghasonlás, de legalább a valóságsók szereplőinek viszonyainál vagy kóborló szürke farkasok sorsánál fontosabb témák uralják el a különböző felületeket.
Nagy dolog egy pápa érkezése, összesen negyedszer (a 2019-es csíksomlyóit is számolva ötödször) esik meg ez a történelmünkben, igaz, mindegyik az utolsó 32 évre esik, ami némiképp inflálja a jelentőségét. Az egyház ellenségei, az istentagadók ugyan újra és újra felizzanak ilyenkor, de már az is örvendetes, hogy ennyire izgatja őket a kérdés, ami önmagában jó irány.
Sajnos a keresztények között is megvannak a szakadások (ez még távolabbi múltra tekinthet vissza a homoiusiontól a szkizmán át a reformációig), aminek az oka – ha a hátsó szándékoktól eltekintünk –, hogy a keresztény tanításokból ki mit emel ki. Jézus meglehetősen sokat vár el követőitől, aminek csak egy része az anyagi javakkal és körülményekkel kapcsolatos rész. (Legyünk őszinték, vajon hány keresztény volt összesen a világtörténelemben, aki – magára vonatkoztatva a gazdag ifjúhoz intézett szavakat – szétosztotta volna teljes vagyonát?)
A liberálisok mindig a szegények istápolását, a gondoskodást, lemondást hányják a szemünkre, teljesen megfeledkezve a jézusi tan legfontosabb mondatáról: „Az én országom nem e világból való”. Minden elvárásnak lehetetlen megfelelni az üdvösség érdekében, ezt a Megváltó maga is elismeri: „Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem.”
Jézus talán nem is a szegényekért végzett munkát tartja a legfontosabbnak, hanem a hitet. „Menj, a hited meggyógyított téged!” A hit megelőzi a gyakorlati tevékenységet, és ennek megvallása a legfontosabb. Péter akkor kapja meg a felhatalmazást az egyház vezetésére, amikor kimondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia”. Ennek megvallása tehát sarkalatos kérdés.
Mivel nem vagyunk tökéletesek, igyekszünk abban jól teljesíteni, ami az erősségünk. Mindenki különbözőképpen közelít az Istenhez, a hegycsúcsra sok ösvény vezet, amelynek a tetején ugyanaz az üdvösség vár. (Ráadásul más vallásokkal ellentétben a miénk le is nyúl értünk, segít a kapaszkodásban, jelzéseket fest fel.)
Azt kell tennünk, amire elsősorban talentumot kaptunk, nem pedig azt elvárni magunktól és másoktól, ami kevésbé sikeres. Pedig ennek mintha divatja lenne manapság: a focista a golftudására büszke, az író az énekhangjára, az orvos arra, milyen szépen leburkolta a fürdőszobát. A fizikus a gulyáslevesére, a mérnök a borára, a borász a verseire, a szép nő az eszére, az okos meg az alakjára.
Vannak, akik a hajléktalanokkal tudnak bánni, karitatív munkát végeznek, mások pénzt áldoznak erre, esetleg hangjukkal dicsőítik az Urat a kórusban. Én ezekben meglehetősen gyenge vagyok, ellenben a tanúságtételben buzgó, ha tehetem, megvallom Jézust az emberek előtt szóban, írásban, kiállásban. Ezért bár ennek a cikknek az írására szánt időt tölthettem volna börtönpasztorációval, talán hatékonyabb volt így.
Azért persze a lelkiismeret-furdalás dolgozik bennem: 2021 szeptemberében a Hősök terén (pontosabban az Andrássy úton, valahol a Bajza utca tájékán), amikor utoljára hallgattam pápát élőben, megfogott az a gondolata a Szentatyának:
„Nem elég Jézust csodálni, követni is kell.”
Ezt próbálgatjuk valamennyien, csetlő-botló keresztények.
A címlapképen Ferenc pápa az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjén Hősök tere 2021. szeptember 12. (Fotó: Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu)
