A világot a vége felől szemlélve is látni kell!

Jászai Mari-díjas rendező, drámaíró és ami talán a legfontosabb: a magyar történelem szenvedélyes kutatójaként az igazság színrevitelét tartja legfőbb hitvallásának. Andrássy Attila Délvidéken született, a háború idején menekült át az anyaországba, ma pedig művészkörökben egyet jelent a neve a hiteles történeti színház megteremtésével, ugyanis az ő nevéhez fűződik az Udvari Kamaraszínház megalapítása és vezetése. A világ és a vége című darab kapcsán beszélgettünk – nemcsak színházról.

– Az élet szélesvásznú filmet és nagyszínpadot kínált számodra: a mélységektől magasságokig, a semmitől az értékteremtés felsőbb tartományáig igen gazdag tapasztalattal rendelkezel és ezt rendezői munkáid is híven tükrözik. A világ és a vége kritikus, sokat nyúzott, ugyanakkor nagyon fontos témát dolgoz fel: a trianoni traumát. Lehet erről még újat és aktuálisat mondani?

– Sajnos, igen, mert a kisebbségi jogokban nem történt praktikus változás azon kívül, hogy megkaptuk a magyar állampolgárságot. Legutóbb viszont, amikor Nagyváradon játszottunk és az előadás szünetében beszélgettem az ottani emberekkel, szomorúan kellett hallanom, hogy míg 1991-ben még 80 000 magyar volt a városban, ma már csak 40 000. Délvidéken ugyanilyenek az arányok, tehát elhalunk, kiveszünk, ha nem nyerjük vissza azt a területet, amit elveszítettünk. Dél-Tirolban, ahol területi autonómia garantálja a kisebbségi jogokat, ott nőtt a helyi osztrák-német lakosság aránya. Nyilvánvaló, hogy Wass Albert két műve, a Jönnek… és az Adjátok vissza a hegyeimet!, amelyekből A világ és a vége című darab született, erről szól. Történelmi autonómiára van szükségünk, ez mai napig fontos és megoldatlan kérdés – Trianon pedig mindaddig napirendi téma lesz, míg ez meg nem oldódik.

– Mennyire fogékonyak a mai fiatalok erre a témára?

– Rengeteg fiatal eljött a bemutatóra, de az azt követő előadásokra is. A lelkesedésből, a taps erejéből arra tudok következtetni, hogy érdekli őket ez a probléma, nem hagyja hidegen az ifjúságot a trianoni trauma kérdésköre.

– Trianon óta eltelt már annyi idő, hogy a határok átrendezésének eredményét a fiatalabb generációk és az etnikailag vegyes lakosság saját valóságukként fogadják el. Az általad színre vitt előadás pedig a történelmi események erkölcsi vonatkozásait feszegeti, a jellemtorzulásokat mutatja be. Hogy látod, ennek a megosztó témának a sikere is megosztó a színpadon?

– A darabnak nem véletlenül azt az alcímet adtam, hogy A köpönyegek forgataga, hiszen az ismert események közepette minden fordulatnál szép számmal voltak olyanok, akik érdekeik mentén határozták meg nemzeti identitásukat: a „kicsi magyar világ” beköszöntekor sokan vallották magukat magyarnak és a román világban románnak. Én magam is szemtanúja voltam annak, milyen zavart okozott a fejekben az elcsatolás. Amikor Erdélybe vittük a darabot az Erdélyi Magyar Ifjak meghívására, az egyik előadás szünetében megismerkedtem egy ottani, köztudottan magyarellenes újságíróval, aki mindaddig magyarul beszélt egy társaságban, amíg oda nem mentem és ki nem derült számára, hogy ki vagyok és miért vagyunk ott: akkor hirtelen átváltott román nyelvre, mert eszébe jutott, hogy ő román. Ilyesmi a Délvidéken is előfordul, ott is érzékelhető az etnikai kiszorítás politikája. Pontosan tudjuk tehát, micsoda pusztítást végzett a fejekben és az erkölcsökben is Trianon – talán ezért is van ilyen sikere a darabnak, mert meg meri mutatni ezeket a visszásságokat.

– A kommunizmus idején nem is nagyon lehetett beszélni erről Erdélyben, de gondolom a Délvidéken sem, tehát már az is felszabadító érzés, hogy erről nyíltan lehet szólni.

– Ennél többről van szó, ugyanis azt gondolom, hogy anélkül, hogy mi, magyarok ebbe beleegyeztünk volna, kialakult egy hallgatólagos megegyezés, miszerint nekünk csendben kell maradnunk, nem szabad beszélnünk erről a témáról. De mire jó a kivívott szólásszabadság, ha nem élünk vele? Az Udvari Kamaraszínház fennállásának húsz éve alatt folyamatosan érezzük, hogy mennyire felszabadítóan hat a közönségre, amit a színpadon ki merünk mondani. Többek között azért is hívnak vissza sok helyre bennünket, mert azok a témák, amiket színre viszünk, a helyi közösségek sorsa szempontjából nemcsak hogy nem közömbösek, de szervesen kapcsolódnak hozzá. Mindenkinek van felmenője, aki vagy akkor született, vagy akkor vonult be, esetleg menekülnie kellett a 20. század eleji történelmi események miatt. Senkit sem hagy hidegen egy ilyen előadás.

El sem tudjuk képzelni mai ésszel, mi mindenen mentek keresztül azok az emberek, akiknek el kellett szenvedniük az etnikai tisztogatás legerőszakosabb politikáját. Csak egy példa a két világháború közötti időkből: a szerb kormányzat elrendelte a Tisza-menti magyarság kiköltöztetését, erre pedig dél-amerikai cégeket hozott létre, hogy oda költözzenek ki a magyarok. Az emberek el is indultak Ada mellől szekerekkel, de az úton, Bácska kellős közepén egy hatalmas vihar csapott le rájuk, gyökerestől tépett ki fákat – Istenítéletként élték meg ezt a helyzetet. Ahol pedig utolérte őket a vihar, azt mondták, hogy itt van Brazília, itt maradunk. Mai napig úgy hívják azt a falut, hogy Brazília.

– Egy színdarabban ugyan nem lehet megoldásokat kínálni a múltra, de a feldolgozás segíthet a megértésben. Mit kellene megértenünk jobban ebből a darabból a trianoni traumával kapcsolatban? Az emberi természet ugyanis nem sokat változott az elmúlt 100 évben.

– Az összefogás és a fegyelem erejét kéne komolyabban vennünk. Gondoljunk csak bele, hogy a 19. században például az albán törzsfők összeültek és eldöntötték, hogy minden családban sok gyerek szülessen. Ezt a tervet végre is hajtották, és az albánok így tudtak technikailag nagy területet belakni, elfoglalni. Vagyis a születésszámnál és az arányoknál kezdődik minden: ameddig nem tudjuk ezt az egyensúlyt helyreállítani, addig a területekkel kapcsolatos kérdéseket sem fogjuk tudni orvosolni.

– A történeti hitelesség igényével alapított színház igazi különlegesség a magyar színházi kultúrában. Nem is akárki, nem akármilyen művész tud azonosulni az itt képviselt értékrenddel. Az Udvari Kamaraszínházban több olyan színművész is játszik, aki kezdetek óta a társulat tagja. Hogy látod, hogyan változtak az idők folyamán a művészek a veled folytatott munka hatására?

– Érdekes, hogy valóban érzékelhető a változás, de nemcsak a régieknél. Ők egyértelműen elmélyültebbek lettek, hiszen olyan témákat dolgozunk fel, amelyek megkívánják ezt az elmélyülést. Amire viszont nagyon büszke vagyok, az az, hogy az utóbbi időben több olyan fiatal művész is csatlakozott hozzánk, akiknek a személyes értékrendje és a művészi beállítottsága tökéletesen harmonizál azzal, amit mi képviselünk. Komoly, felelősségteljes fiatalok, akik szívesen dolgoznak nagyon keményen és szívesen tanulnak – ez a legfontosabb.

Címlapkép: Németh Róbert