Ungváry Zsolt: Az első évezred vége felé, Fehérvár
Géza fejedelem gondterhelt arccal magyarázott a fiának.
– Nézd, Vajk, pillanatnyilag ez tűnik a legészszerűbb, legéletképesebb megoldásnak. Megtagadjuk a keleti kapcsolatainkat, a szkíta ősöket, Attilát, az ősi betűinket és a krónikákat, valamint az elmúlt évtizedekben vezetett nyugati hadjáratainkat.
– És mit kapunk cserébe?
Géza széttárta a karját.
– Mi is nyugatiak leszünk. Olyanok, mint a rómaiak, frankok, germánok. Ha majd ez az akaratos, öntelt, arrogáns társaság leigázza a világot, mi is részesülünk belőle.
– De mi van, ha nem? Mi van, ha ők máshogy látják majd? Ha ez az egész hókuszpókusz térítő papokkal meg Gizellával csak azért van, mert a germánok gazdasági-kulturális gyarmatnak tartanak minket, és szánakoznak vagy nevetnek rajtunk, ha azt képzeljük, hogy mi keresztény-magyarokként oda tartozunk? Mi van, ha mi mindent megteszünk, összeveszünk a régi szövetségesekkel és barátokkal, megtagadjuk a gyökereket, eljátsszuk önfeláldozóan a kereszténység védőbástyáját, cserébe kapunk majd tőlük Aradot meg Trianont, mert a szemükben továbbra is barbár ellenség leszünk? Ahelyett, hogy segítenének tatár-török-orosz ellen, inkább még hátba szúrnak, amint tehetik? Mi van, ha csak átok lesz a csatlakozáson?
Géza megrázta a fejét.
– Nem hiszem, mert ez nem csatlakozás, hanem… nevezzük társulásnak. Tisztelni és becsülni fognak minket, mert ők is tanulhatnak tőlünk. Nálunk már arany bullával szentesített rendelkezés lesz arról, hogy évente törvénynapokat tartunk Fehérváron a király vagy a nádor elnökletével, amikor amazok még csak gyakorolgatják az ilyesmit. Amikor Erdélyben az országgyűlés a vallásszabadságról határoz, azután négy évvel Párizsban még a nyílt utcán mészárolja egyik keresztény a másikat. Hát igen – sóhajtott Géza, akinek fájt a jövőbe látni –, ha valami közünk mégis van hozzájuk, az a kereszténység, de ha azt feladják, nem marad semmi. Amikor majd a fiadra hagyod az országot, mondd el neki is.
– És ha nem tudom a fiamra hagyni? Akkor kire bízzam? A nyugatra?
– Nem, semmiképp! Keress egy égi védelmezőt, aki nagyobb, hatalmasabb, mint ez a pökhendi bagázs. Nézd, Vajk – tette a fia vállára a kezét –, ez egy ezeréves kísérlet. Akkor mérlegre tehetjük újra, kell-e nekünk Európa? Vagy szövetkezzünk inkább azokkal, akik kedvelnek minket – mert lesznek ilyenek, csak keresni kell! –, ne pedig azokkal, akik gyűlölnek. Tudni kell a megfelelő pillanatban módosítani. Ezt tanuld el fiam, ez a vezető legnagyobb erénye: a ritmusérzék.
Címlapképen: Kő Pál „Géza fejedelem és István király” című, gipszből készült alkotásának fotója. Fotó: TundeK62/szoborlap.hu
