Molnár Miklós atya: Az igaz Isten felragyogása IV. – A megváltás háttere
Felmerül a kérdés, „ha Isten annyira szeret minket, miért nem engedte el egyszerűen a bűneinket?” – Ez a felvetés nagyon emberien fogja fel a bűnbeesés és a megváltás témáját. Valaki megsértett engem, miért nem bocsájt meg egyszerűen? Istent nem az önérzete sarkallta arra, hogy a bűneinket megtorolja! Mivel a bűnbeesés folyamatáról már beszéltünk, legyen elég két megjegyzés! Az egyik, hogy a bűn magában hordja a büntetést, Isten ebben inkább csak passzív résztvevő, amennyiben engedi, hogy utolérjenek a gonoszságaink következményei. A másik dolog, amit fontos megértenünk, hogy nem az Úr sértődéséről van szó, amikor a bűnös állapotról beszélünk, hanem a mi szabadságunk súlyáról.
Istenben nincsenek akcidentális (járulékos) tulajdonságok, mint bennünk, emberekben. Őbenne a szubsztancia (a lényegének) része minden. Úgy, mint a szeretet, amit Szt. János maga így fogalmaz meg: „az Isten szeretet” (1Ján 4,8), vagy az igazság, amiről Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), vagy éppen az irgalom, amiről számos zsoltár mellett a fél Biblia és Szt. Jakab is tanúskodik: „irgalmas az Úr” (Jak 5,11), mind-mind Isten lényegéhez tartozik, nem csak járulékos tulajdonsága. Éppen ezért, Ő nem tud néha irgalmatlan, vagy igazságtalan lenni, mint mi. Ez nem korlát, hanem a létének lényege, hogy benne nincs meghasonlás, mert az a halál része lenne (vö.: Mt 12), márpedig, az Úr maga az élet. Megint csak János, a prológusa mellett, melyben leírja, hogy Jézusban maga az élet jött el, első levelében is így fogalmaz: „az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla” (1Ján 1,3).
Hogy még érthetőbb legyen, az ember oldalát is meg kell vizsgálnunk! Az ember különleges méltósága, amely a szabadságból születő szeretetében mutatkozik meg, de Isten képére és hasonlatosságára való teremtettségéből származik, valójában az emberi természet szubsztanciális részéhez tartozik. (Ezért nem veszítheti el senki a fogantatás pillanatától a haláláig.) Ez azt jelenti, leegyszerűsítve, hogy a lényegünket, az Istenhez való tartozásunkat sebzi meg, amikor bűnt követünk el. Kifordít a természetünkből. Így rombol és vág el az élettől, vagyis Istentől. (Ezért és ezt nevezi a teológia „halálos bűnnek”.) Vagyis, amikor az ember bűnbeesett, ez károsan hatott az ő természetére, amelyben megjelent a halál. A világgal kapcsolatos, mégis még attól is idegen végérvényes mulandóság. Ugyanis, mint azt már kifejtettem, az ember lelke örök életűnek lett alkotva, ami a teremtés többi dolgára nem elmondható. Mivel viszont, az ember lényegéhez tartozik, – éppen a Szentháromságos istenképűségünk miatt, – hogy kapcsolatokban élünk és határozhatjuk meg magunkat, egyetlen bűn sem magánügy, hiszen minden emberre kihatással van (vö.: Róm 5). (Ezt nevezi a teológia „áteredő bűnnek”, amely kapcsolatban van a rabbinikus hagyomány „objektív bűn” fogalmával.)
Talán így már érthető, hogy mi teszi szükségessé a megváltást! Ugyanis, Isten csak úgy képes a Tőle elidegenedő emberiségnek megirgalmazni, ha egyszersmind igazságot is szolgáltat. Nem tud csak „eltekinteni” a bűnösségünktől, hiszen az a lényegünket sebezte meg, vagyis nem egyszerű sértettségről van szó, hanem a szabadakaratunkból fakadó szembe szegülés következtében megszületett, belső hasadásunkról. Bár Isten nem szorul ránk, de szeret minket. Még a bűneink ellenére is. Ez az Ő végtelen szabadsága, amelyből a megváltás fakadt fel!
Ahogy említettem a korábbi cikkekben, Isten ezért lépteti életbe a „B tervet”, vagyis a megváltást. Jézusban „maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek” (Iz 35,4), hiszen senki másnak nem lett volna ilyen hatalma (vö.: Zsid 9). Ahogy az első keresztények is megmondták már, a Második Isteni Személynek magára kell vennie teljesen az emberi természetet, hogy általa szabadulást nyerhessenek az emberek. Az embernél alacsonyabb méltóságú állatok vére képtelen eltörölni az ember bűnét, míg az egyszeri ember képtelen az egész emberi természetet, minden korra és minden személyre kiterjedő módon megszabadítani. Ezért kell, hogy a Fiú valóságos Isten és valóságos ember is legyen.
Sokan, akik nem hisznek Jézusban, azt gondolják, hogy az Ő keresztre feszítése az emberiség bűnének sorsszerűségéből fakadt. Ő is csak egy lesz azon milliónyi személy sorában, akit megnemértettségében, igazságtalanul halálra ítéltek. Csakhogy a megváltás nem jöhetett volna létre, ha Krisztussal „csak megtörténik”, hogy kivégzik. Mert a szeretet, vagyis a kapcsolat maga az, ami gyógyítani tudja a sebeket, az pedig szabadság nélkül nem létezik. Jézus maga mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától” (Jn 10,17). Vagyis, súlyosan félreértenénk, ha azt gondolnánk, hogy az Atya „odadobta” a Fiát, hogy áldozat legyen! Ez a szabadsága, ugyanis, az Atyával „szemben” is megvan, ahogyan ez már Izajás próféta könyvében megmutatkozik (53,10), amikor az életét önként adja oda a Szenvedő Szolga. A Szentháromság együtt cselekszik, de Fiú testesül meg, üresíti ki önmagát és lesz emberré (vö.: Fil 2,7).
Ezért is van az, hogy Istennek szenvedhetővé kell válnia, ahogyan Pál apostol beazonosítja a sziklát, amely kísérte a választott nép fiait a pusztában, és azt mondja, hogy ez a szikla, maga Jézus volt (vö.: 1Kor 10,4). Egy sziklát nem törhet el egy darab fa, viszont, erről a szikláról azt halljuk, hogy Mózes botja megüti és abból víz fakad. Ez előképe Jézusnak, Aki szenvedést nem ismert, de amikor emberré lett és a megváltásban a kereszt fája „megüti” Őt, mégis halandóvá teszi magát, hogy belőle származzon az életet jelentő forrás: a vér és víz, mely a keresztség és az Eucharisztia jele. A keresztség által lépünk be a Vele való közösségbe, az Egyházba, és az Oltáriszentségből él az Egyház, „mert egy a kenyér, s egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1Kor 10,15). A szentmise azért különbözik minden más imádságtól, mert abban maga a keresztáldozat lesz jelenvalóvá. Márpedig az Újszövetségben egy áldozat van csak (vö.: Zsid 10), s a mi életünknek, áldozatainknak csak akkor lesz értelme, ha ebbe az egybe, Aki egyedül közvetítő Isten és ember között (1Tim 2,5), mi magunk is belekapcsolódunk.
Összegezve, ahhoz, hogy a megváltás létrejöhessen, maga az Isten jön el, hogy saját magát önként és szabad szeretetében odaadja értünk, és ebből aztán minden emberre kiáradhat ez a kegyelem. Azonban, az ember szabadakaratát ezzel nem veszi el az Úr, vagyis dönthetek a mellett, hogy elfogadom, vagy elutasítom ezt az ajándékot. Ezért nevezi ítéletnek a Szentírás Jézus halálát és feltámadását (vö.: Iz 26,9; Jn 3,19; 12,31; stb.), hiszen innentől mi magunk dönthetünk az üdvösségünk (az Istennel való tökéletes kapcsolatunk), vagy a kárhozatunk (az Ő visszautasítása) felől.
Azt, hogy miként ment végbe a megváltás, még szeretném részletezni, de ez már csak a következő cikkben fog megvalósulni!
A címlapkép forrása: Unsplash
