A vidék vet, a város pedig arat?

Vasárnap.hu / 2023. 03. 11.

A vidék vet, a város pedig arat?

A Magyarországi Református Egyházra is hatással vannak a hazánkban zajló demográfiai folyamatok. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a vidéki, különösen a falusi gyülekezetek kezdenek eltűnni, míg a városokban egyre erősebb az egyház. A jelenség a fiatalokat érinti a legerőteljesebben. Veres Péter református lelkésszel Pap Lázár beszélgetett a vidéken és a városban végzett ifjúsági munka különbségeiről, nehézségeiről, örömeiről. Az interjú a reformatus.hu-n, a Magyarországi Református Egyház hivatalos oldalán jelent meg, ebből közlünk részletet.

A Magyarországi Református Egyház arculata átalakulóban van. Sok, korábban népes vidéki gyülekezet létszáma apad, míg a városi közösségek folyamatosan növekednek. Miként jelenik meg ez a demográfiai változás az ifjúsági munkában? A vidék vet, a város pedig arat?

Ez sok tekintetben igaz, abból az egyszerű demográfiai okból kifolyólag, hogy felnőve a fiatalok jelentős része nem marad falun. Amit a hitben való nevelésükbe fektetünk, az feltehetően máshol fog kamatozni. A kérdés csupán az, hogy tragédiának fogjuk-e fel mindezt, vagy küldetésnek és lehetőségnek, szerintem ez a döntő szempont. Az elmúlt szolgálati időszakban rengetegszer használtam az önzőség szót, mert megtanultam, hogy rendkívül önzőek tudunk lenni az élet minden területén, így itt is.

Amikor attól félek, hogy más fog aratni, akkor a saját dicsőségemet, érdemeimet féltem. Más fogja learatni a munkámat? Igen! És ez baj? Nem!

Ha problémának látnám mindezt a vidéken végzett ifjúsági munkában, akkor nem fektetnék ebbe energiát, hagynám az ittenieket, és besegítenék egy városi gyülekezet ifjúsági munkájába.

Isten országának építése a lényeg, helytől és időtől függetlenül.

Hogyan maradhat motivált egy szolgáló, ha nem látja a munkája hosszú távú gyümölcsét?

Kezdő lelkészként sokszor élt bennem is az a vágy, hogy lássam az eredményét annak, amit csinálok, mert úgy éreztem, hogy ez fog motiválni. Rá kellett jönnöm, hogy alapvetően ez nem motivál, csak egy emberi vágyat elégít ki. A motivációm már nem abban rejlik, hogy lássam a munkám gyümölcsét, hanem abban, hogy Isten azt mondta, hogy csináljam, amit kijelölt számomra.

Nem motiválhat az, hogy majd egyszer elérem mondjuk százhúsz ember megtérését, és akkor kipipáltam, megcsináltam a feladatom. Az Úrra kell bízni, hogy kihozza a munkánkból, amit szeretne, hiszen megmondta, hogy van értelme.

Ez ad most már békességet és nyugalmat. Az, hogy nem látom közvetlenül, mi lesz azokkal a fiatalokkal, akiket vezettünk, hol vernek gyökeret, mit fognak csinálni, hol találnak gyülekezetet, már nem jelenik meg előttem elvárásként. Ennek ellenére Isten különleges ajándékának tartom, amikor egy-egy pillanatot felvillant a gyümölcsökből, amikor hazajön egy ifis, aki már régen Budapesten lakik vagy bárhol az országban. Hazajön meglátogatni a szüleit, eljön az istentiszteletre, és elmondja: házat vettek, és bekapcsolódtak a helyi gyülekezet életébe. Ilyenkor megdobban a szívem, és hálát adok az Úrnak, aki szereti a messzire elszármazottat az új helyén, és bennünket, hogy a beszélgetés által kicsit beleláthatunk a gyümölcsök beérésébe.

Milyen út vezetett addig, hogy ezt felismerje?

Amikor Gávára kerültünk, és szembetaláltuk magunkat a helyzettel, hogy az első generációs ifisek – nagyon jó csapat voltak, sok örömet éltünk meg együtt – családi okok vagy munka miatt elköltöztek, szétrepültek, akkor szíven ütött bennünket mindez. Felmerült a kérdés, hogy miért csináljuk. A feleségemmel akkor beszéltük át ezt az egészet, és jutottunk el arra, amit kifejtettem. Ez nagyjából tíz éve lehetett.

Azt látom, hogy minden fiatal ugyanarra vágyik. Az egyházmegyénk ifijében, a Nyírifiben két-háromszáz fiatal van a látókörünkben jelenleg, és ugyanazt a programot csináljuk velük, mint otthon, a helyi gyülekezetben.