Nem tétlenkedett az Unió az orosz-ukrán háború kitörése után, hiszen egy héttel a harcok kezdetét követően már a harmadik szankciós csomagot fogadták el Brüsszelben. Egy év távlatából visszaolvasva különösen érdekes, miről folyt akkoriban a vita.
A harmadik szankciós csomagnak ugyanis sok újdonsága volt az első kettőhöz képest. Ekkor rendeltek el berepülési tilalmat az Oroszországból az Európai Unió területére érkező repülőgépekre és ekkor zárták ki az első hét orosz bankot a nemzetközi átutalásokat bonyolító SWIFT rendszerből. Ha visszagondolunk, akkoriban a vita arról szólt, hogy megteheti-e ezt a nyugati világ? Sok országban pedig kétségek voltak azzal kapcsolatban, hogy ezek után hogyan fizetnek majd az orosz energiától függő országok a gázért és az olajért?
Az aggodalmakra a válasz az volt, hogy a szankciók meggyengítik Oroszországot és ezzel hozzájárulnak ahhoz, hogy mihamarabb véget érjen a háború. Na ez az, amiből egy szó sem volt igaz.
Az orosz pénzintézetek SWIFT rendszerből való kizárásának semmilyen hosszú távú következménye nem lett. Mindenki gyorsan megtalálta a módját, hogy hogyan lehet másképp fizetni és – mint azóta tudjuk – Moszkva 2022-ben több pénzt zsebelt be a nyugatnak eladott energiából, mint előtte bármikor.
A szankciók azonban elkezdtek drogként viselkedni. Az EU-nak egyre nagyobb adagra volt szüksége belőle, hogy azt érezze, hatást váltott ki. Mivel azonban semmilyen jele nem volt annak, hogy Oroszország gyengülne, újabb és újabb korlátozó intézkedések következtek. Az orosz gazdaság és a piac ugyanakkor mindig megtalálta a módját annak, hogy az üzlet folytatódjon.
Számtalan Uniós cégről hallani a mai napig is, amely szerb, kínai, vagy épp indiai leányvállalatán keresztül egyszerűen kijátssza a szankciókat.
És ne legyenek kétségeink. A korlátozások Moszkvának is fájnak. Az eredeti célt ugyanakkor egyáltalán nem érték el és nem hozták közelebb a háború végét. Sőt, Moszkva épp most készül körbezárni egy stratégiailag fontos várost, amelynek megszerzése után szabadabb útja lenne Dél-Ukrajna nyugati részének irányába.
hirdetésMoszkvát tehát hosszú távon érinthetik a szankciók, Európában ugyanakkor szinte azonnal jelentkeztek a hatások. Az energiaárak robbanása és az ellátási láncok akadozása ugyanis szinte minden termék árába tovább gyűrűzött, soha nem látott inflációt eredményezve az euroövezetben és az Unió összes többi tagállamában is. Vagyis összességében
az európai emberek a szankciók következtében rosszabbul élnek, mint korábban.
És senki nem vitatja: fontos dolog a szolidaritás és Európának szolidárisnak kell lennie az ukrán néppel és segítenie kell, ahogyan csak tudja. A szolidaritásnak ugyanakkor kell, hogy legyenek határai. Egy év távlatából mindenképpen érdemes feltenni azt a kérdést, hogy nem léptünk-e túl azon a határon, amikor még indokolt a szolidaritás? Főleg úgy, hogy ezzel gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakoroltunk a háború végkifejletére.
Ezek után már csak az a kérdés, hogy meddig erőlteti Brüsszel ezt a felesleges és káros intézkedéssorozatot? Ennek megválaszolásához látnunk kell egy másik tényt, amelyet a Mandiner vett észre.
Nevezetesen azt, hogy Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke nemrég elismerte, hogy már a háború kitörése előtt egyeztetett a szankciókról az amerikai politikai vezetéssel.
Vajon mi az oka annak, hogy a tagállamok helyett az USA-val kellett megbeszélnie ennek részleteit? És miért a háború előtt, mikor a szankciók elvileg az orosz agressziót hivatottak megakadályozni? Számtalan kérdés merül fel, egy dologban viszont egyre biztosabbak lehetünk: hogy az Uniós vezetés nem az európaiak érdekeit szolgálja. Európának ugyanis biztosan nem érdeke a saját gyengülése, főleg nem úgy, hogy közben Amerika erősödik. Ennek tükrében pedig sajnos nem lehetnek illúzióink: a szankciós politika folytatódni fog, nekünk magyaroknak pedig az a dolgunk, hogy kivédjük az újabb és újabb, gazdaságunkat és szuverenitásunkat erő támadásokat.
A címlapkép forrása: Pixabay.com
