Csak később tudtam meg, hogy nem én sírtam ekkor egyedül
Mentőcsapatot indított február 7-én a földrengés sújtotta Törökországba a Katolikus Karitász a Budapest Önkéntes Mentőszervezet Egyesület és a Budapesti Tűzoltó Szövetség önkéntes tűzoltóinak közreműködésével. A magyar önkéntes csapat, Gyurkó Gábor csapatvezető irányítása alatt a kora reggeli órákban indult útnak 19 emberrel, 5 gépjárművel és 2 utánfutóval a kárterületre, ahol csatlakozik török partnerszervezetekhez. Az egyheti önellátásra képes csapat városi kutató-mentő, műszaki-mentő, kötéltechnikai mentő, egészségügyi, kutyás kutatási, vezetés-irányítási feladatokat tud végezni. „Minden óra és perc számít ilyen vészhelyzetben, de csapatunk kevesebb, mint 20 óra alatt összeállt, a mentés teljesítéséhez szükséges eszközökkel, szakértelemmel és felkészített önkéntesekkel” – mondta február 7-én Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója.
Ennyi volt a száraz tényeket közlő hír, ami arról szólt, hogy egy maroknyi magyar elindult segíteni oda, ahol több tízezer áldozatot követelt a február 6-i földrengés, s nem lehetett tudni, túlélte-e bárki is ott azt a napot. Mentek, mert segíteni akartak azoknak, akiken még lehet.
Hogy mit érezhettek elinduláskor, a helyszínen, majd hazaérve, arról Márkus Dávid mentőorvos, a Katolikus Karitász mentőcsapatának tagja osztotta meg megrendítő, mélységesen emberi gondolatait közösségi oldalán február 22-én. A beszámolót változtatás nélkül, Márkus Dávid hozzájárulásával közöljük. 
Annyian kérdezitek, hogy milyen volt kint a földrengésnél. Nincs az a mondat, amivel át lehetne adni. És talán nem is akarjuk mindig újra érezni az emlékeink ízét. De mesélhetek részleteket…
Elmondhatom, hogy amikor kifelé úton arról beszélgetve, veszélyes lesz-e ez, egy társunk félmosollyal annyit mondott: „Ez egy ********* lutri”.
Felidézhetem azt, ahogy útközben végig dudaszóval biztattak minket, azt, hogy egy benzinkúton a benzinkutas a saját kártyáját előhúzva fizetett nekünk…
Hogy milyen érzés úgy megérkezni, hogy emberek ezrei várhatnak még a romok alatt a segítségünkre… és közben pontosan tudjuk, hogy nem fogunk tudni mindenkinek segíteni. Sőt, akármennyire is megfeszülünk, még csak egy százalékkal sem tudjuk csökkenteni a halálesetek mennyiségét, ami már a negyvenezret is könyörtelenül lépte át. Elhanyagolható porszem, amire emberként képesek vagyunk. De talán annak a néhány embernek, akinek esetleg tudunk segíteni, ez jelentheti az életet – és ez hajtotta az egész csapatot mindvégig.
A csapatot, amiből tényleg család lett. Azáltal a parancsnok által vezetve, aki nevetve mutatta nekem, hol találjuk azt a hullazsákot, amit ő készített. Annyit kért, ha meghalna, őt lehetőleg abba rakjuk, ne a tömeggyártottba, azt már unja. Csak félig viccelt. És pontosan éreztük rajta, hogy ha bármelyikünk bajba kerülne a romok alatt, gondolkozás nélkül veszélyeztetné az életét, hogy kijuttasson. Mint ahogy bármelyikünk megtette volna bármelyikünkért.
Így még nem bíztam senkiben, mint azokban a műszaki mentőkben, akik órákig készítették azt az alagutat a romokban, amin kúszva-mászva el lehetett jutni a beszorult sérülthöz, majd amikor eljutottak hozzá, mutatták, hogy mehetek. Abban a támfaként beállított farönkben, amiben reménykedtem, hogy a pszichológiainál nagyobb szerepe van abban, hogy most már ne csak a leveleit tartsa, mint ahogy egy órája, hanem a fölöttünk roskadozó többemeletnyi betont és romokat. Na meg abban, hogy légyszi most még egy kicsit ne legyen utórengés. Úgyis minden reggel arra ébredtünk, elég az.
Mondtam kint a fiúknak nevetve, hogy tudok rájuk egy szót – mert szerintem azok, akik bemásznak egy összedőlt épületbe, amit épphogy csak tart egy-két helyen egy-két faldarab, majd ott fognak egy légkalapácsot, egy ütvefúrót, és ezekkel elkezdik azt bent bontani, szerintem ezekre az emberekre az a helyes szó, hogy idióta. Miközben ezt mondtam, nem ezt gondoltam – hanem azt, hogy Hősök. De ezt nem lehet nekik mondani, olyan csöpögős. Pedig csak felnézni tudok rájuk, a végtelenül szerény és kimerült poros tekintetük jut eszembe, amivel a romokból másztak ki. Már nem bírja tovább, mára elfáradt, mondja. Aztán 5 perc múlva azon kapom, hogy ismét küzdve dolgozik. Még szeretne élő szempárokat látni, mert ha az ötödik napon találtunk, miért ne lehetne a hatodikon, a hetediken. Aztán éjszaka visszatérve a tűzre dobná a kesztyűjét, mert az a bizonyos mindent áthatoló szag árad belőle.
Furcsa belegondolni, milyen illata lehetett a városnak, amikor még nem halottak tízezreinek az emléke facsarta a járókelők orrát. Talán olyan, mint a helyi levesé (csorba?), amit a helyiek főztek a romok mellett hatalmas üstökben, szemetet égetve, szeretettel és hálával. Nekünk, meg azoknak az embereknek, akik százával álltak – egy egy-két emelet magas olyan betonkupac mellett, aminek a szerencsés ikertestvére mutatja mellette, mekkora is lehetett 15 emeletes korában – várva arra, hátha az ő szerettük az az egy, a tízezerből egy, aki még esetleg, talán, hátha.
És akármilyen zsibongó is a török és arab népek alaphangja, elég volt, ha egyikünk feltette a kezét és fütyült egyet – végigsöpört a csönd az emberek százán, és feszült csönd lett. Ilyenkor a huszonhetedik alkalommal is végigborzongott a hátam. Most talán hallatszik egy kopogás, egy nyögés, egy lélegzet valahonnan. Talán most jeleznek a kutyák. Aztán ha nem, akkor a vállunk mögött várta a helyi fiatal önkéntes tolmács srác, karikás szemekkel, mit mondjon. Hiszen ismét az ő feladata a helyieknek törökül közölni: igen, tudjuk, néhány órája még voltak jelek, de már nincsenek, mennünk kell tovább. Megkérdezzük tőle, ő jól van-e, az ő családja jól van-e. Annyit mond, hogy nem. Néhány emberi gesztus, majd dolgozunk tovább.
De legnehezebb elindulni volt. Felszállni a repülőre, amivel feladjuk annak a porszemnyi reményét is, hogy még tudunk segíteni valakin. Aztán meghallgatni az égben a pilóta nekünk címzett hálás szavait és a helyiek tapsát. Fogadni a mellettem ülő török férfi hálás paskolását. Meg annak a szürrealitását, ahogy a családi képeket mutogatva, közös beszélt nyelv híján felfelé és lefelé mutató hüvelykujjaival jelezte, melyikük élte túl, és kik nem. Csak később tudtam meg, hogy nem én sírtam ekkor egyedül.
Mindezek után pár perccel rémesen idegen az ujjongó örömünnepet fogadni a reptéren. A kamerák lencséiben tükröződve látni a meggyötört csapatunkat, és még egy képet, még egy nyilatkozatot engedni, miközben egy mínusz tízben, zuhany nélkül sátrazva eltöltött hét után csak egy kád vízre és csendre vágytunk, hogy el tudjuk kezdeni feldolgozni. Gondolkozni azon, vajon mikor lesz olyan, hogy a lábunk alatt elmenő metróról ne az utórengések jussanak eszünkbe, egy épületbe lépve ne a födémeket nézzük reflexszerűen, vajon ránk omlik-e. Igen, többen is ezzel a mozdulattal léptünk be ismét az otthonunkba. Elveszítve annak a biztonságérzetét, hogy a föld a lábunk alatt stabilan áll. Tudni, mire képes. Idegen volt az örömünnep, hiszen ez nem volt sikertörténet, nem lehetett az, egy eleve, a föld első rengésekor kudarcra ítélt projekt volt, ahol az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy a tűzvészre egy pohár vizet öntsünk.
De tanulhattunk arról, mi az, hogy embernek lenni. Egy csepp egy ilyen pohárban, mert csak annyik vagyunk. De mindenki, aki akármilyen formában is ott volt, ebben a pohárban akart csepp lenni. És a társaink, akik tudtak és mertek „csak cseppek” lenni – de azok nagyon -, ők mindennél nagyobbak a szememben.
Egyedül ebben lehetett ez sikertörténet – sikerült Nektek embernek maradni, felvállalva cseppnek lenni, de annak nagyon. Köszönöm Nektek, hogy tanulhattam Tőletek erről.
Márkus Dávid mentőorvos, a Katolikus Karitász mentőcsapatának tagja
Budapest, 2023. február 22.
A címlapképen a Katolikus Karitász mentőcsapata megérkezik a Törökországi földrengés utáni mentőakcióból. Középen, szürke sapkában Márkus Dávid mentőorvos. Forrás: Facebook/Márkus Dávid
