Molnár Miklós atya: Az igaz Isten felragyogása I. – Megküzdés a szépséggel

Végre elérkeztünk a valódi Istennel való találkozáshoz! Mindannyian ismerhetjük azt a jelenséget, hogy vonz minket a megszokott struktúrákban, komfortzónákban való megmaradás. Ha lehet, csak az utolsó napon tanulunk a vizsgára. Ha megoldható, nem változatunk a kényelmes kapcsolati modelljeinken. A gondolkodásunkat, világlátásunkat, véleményünket, ha lehet, nem engedjük el. A kényelem a lelkiélet egyik legnagyobb ellensége. Milyen nagy ajándék, amikor végre rákényszerít minket valami a változásra!

Az Istenhez vezető út rögös. Nem azért, mert Ő ezt szeretné, hanem mert minden út, ami Tőle elvisz minket, valójában a saját töredékességünk következtében jön létre. Tehát, magunkat visszük nehéz helyzetbe, akárcsak azzal is, hogy elodázzuk a döntést, vagy a változást. Nap, nap után a pszichénk úgy van beprogramozva, hogy a döntéseinket követi le, bár a nyugalmi állapot felé törekszik. (Ettől személyiségzavarokkal küzdők eltérhetnek!) Ezt a világunkhoz tartozó énrészünket, a természet törvényei határozzák meg: az egyensúlyt keresi. Ellentétben a lelkiismeretünkkel, ami pl. a fejlődést preferálja jobban. Azaz, néha szükségünk van kényszerítő erőre, hogy végre felragyoghasson előttünk Isten arca.

Loyolai Szent Ignác, az elmélkedéssel kapcsolatban azt mondja, hogy amikor a gondolataink – legyenek bármilyen szépek és eredetiek – még a fejünkben cikáznak, az nem a várt cél.

Az elmélkedés akkor kezdődik, amikor a gondolatok végre elhallgatnak.

Ahhoz, hogy ide elérjünk, ki kell bírnunk a csönd és a kiürült elme időnként jelentkező szorítását. Ha teret nyitok az Istennek, akkor mutatja meg magát. Jó is ez, mert különben a saját elképzeléseim, vagy vágyaim eltorzíthatják az Ő arcvonásait!

A böjt egy szent időszak, aminek a célja, hogy a valódi Istennel találkozhassak. Ezért hagyjuk el a felesleges dolgokat, remélve, hogy minden pótszert kidobunk az életünkből. Teret nyitunk Istennek. Ekkor egy szorítóba kerülünk, amelyben néha nehéz megmaradni. Az önfegyelmezés útjai, néha kihívást jelentenek. Kényszerítenünk kell magunkat, hogy ne meneküljünk el a pusztából, hiszen nem véletlen futunk előle a hétköznapokon! Kényelmesebb és néha még pihentetőbb is, ha eltakarjuk magunk elől a valóságot.

Azonban, nem szeretnék több időt fecsérelni önmagunkra! Lépjünk hát rá az Isten Útjára, szemléljük Azt, Aki velünk kapcsolatba akar lépni! Pont a napokban idéztük fel Szent Iréneusz gondolatát a zsolozsmában:

„Nem a fénylő dolgok világítják meg a fényt, hanem a fény világítja meg, és teszi láthatóvá a dolgokat; ezek maguk a fényhez semmit sem adnak hozzá, hatását felfogva azonban megvilágosodnak.”

– Nehéz tudatosítani, hogy nem én értem meg jobban Istent, hanem Isten tesz érthetőbbé engem. Micsoda mélység tárul fel, amikor meglátom, hogy valójában az élő Istennel való találkozás, a rám gyakorolt hatása által mutatja meg, hogy kicsoda az Úr! Vagyis, ahogy magamat jobban megértem, az éppen Krisztuson keresztül lehetséges (hiszen, ahogy mondta, Ő az Út – vö.: Jn 14,6) és éppen ezért a módjában, abban, ahogyan megvilágosít, tárul fel Isten. Hogyan? Az azonosulással. Ahogyan a fény a tárgyon válik láthatóvá, úgy az emberségében, Jézus megtestesülésében mutatkozik meg a mindeneket szeretettel teremtő Úr. Azt, hogy milyen szeretettel van irántunk, hogy valójában mennyire sokat jelentünk Neki, azt éppen az Ő megtestesülése és megváltása tárja fel előttünk. A fény, ha egy porszemen megtörik, már azt a semmit is ragyogóvá teszi, vagy, amikor a vízcseppen megtörik, felragyog annak sokszínű gazdagsága. Így Krisztus is, amikor értünk felveszi az emberi természetet, azt megisteníti, s amikor megtörettetik a kereszten és a szenvedésben, akkor mutatkozik meg benne az Isten szeretetének végtelensége.

Az Ószövetségben van egy nagyon fontos rész, ami segít, hogy megértsük, hol csúszunk félre! Isten így szól:

„Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek, ezt teszem, hogy törvényeim szerint járjatok, hogy parancsaimat megtartsátok és megtegyétek.” (Ez 36,26k)

– Miért kell kőszív helyett hússzív? Mit ad az, hogy Isten a saját lelkét oltja belénk? Hogy végre jól értjük a törvényt és végre megtartjuk azt. Az isteni szeretet nélkül a törvény ellenségünkké lesz. Halált hoz. Ha nem Krisztusban, Isten valódi szeretetének feltárulkozásában értelmezem azt, amit kinyilatkoztatásként, vagy törvényként adott, akkor ez a halál ereje lesz bennem. Nem lehet Nélküle élnünk, mert az az elmúlást, a poklot építi bennünk. Akkor kezdem el megvalósítani és megszeretni az istenkapcsolatom által teremtett törvényt, ha végre érző szívvel élek. Ha bennem már munkál a Fény, aki maga Krisztus, a világ világossága, s aki feltárja ez által, mit is jelent szeretni és élni. Tartsam be akár a törvény minden betűjét, ha szeretet nincs bennem, fabatkát sem ér, mert magával a Szeretettel, vagyis Istennel semmi kapcsolatom nem lesz.

Lehet, hogy kicsit nehéz elsőre szembenéznünk ezzel! Sok év volt, míg megértettem, mennyire vágyom beszorítani Istent az én értelmem, logikám rácsaiba! Milyen nehéz azokból kiszabadítani! Hogy hagyjam, hogy Önmaga legyen, és ne csak az, amit én el tudok belőle fogadni! Ha valaki végtelenül jó, akkor kényelmetlenül érezzük magunkat mellette. Ha szembenézünk azzal, hogy egy egyszerű ember mennyi szépet és igazat tud felépíteni az életében, és felidéződik bennünk, hogy mi hol vagyunk hozzá képest, már bűntudat ébredhet bennünk, és van aki ez elől már menekül is magyarázkodásba, vagy tagadásba. Kényszerítenünk kell magunkat, hogy ne aggassunk erre a Tiszta Jóságra semmit. Hogy hagyjuk, hogy fájjon nekünk az, amikor a saját életünkhöz ér a Fény.

Krisztus óta, „mi mindnyájan födetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét és e szemléletében fokról fokra az ő képmásává változunk át az Úr Lelke által” (2Kor 3,18). Míg nem volt megváltás, ha Istenre tekintettünk, az halált okozott, mert a céltalan bánat és önostorozás csak elpusztít minket. Azóta, azonban ez a „kényszerített rátekintés” átmos a bánat által és felemel az élő és igaz Istenhez. Mirajtunk is ragyogni fog a fény és hasonlóvá válunk Hozzá. Így, az azonosulásban születik meg a keresztény, Krisztus követő ember. Így sejthetünk meg valamit a végtelen Szeretetből.

Kép: Pixabay