A kitörés kudarca – a felmentési kísérletekben bíztak a német vezetők

A rossz felderítés és a rossz szervezés is nagyban hozzájárult a kitörés kudarcához. Jobb szervezéssel és előkészítéssel többen is kijuthattak volna a szovjet gyűrűből. Rohánszky Mihállyal, a kitörés kutatójával beszélgettünk.

– Közel két hónapos katlancsata után 1945 február 11-én megindult a kitörés. Miért volt erre szükség?

– Budapest ostroma során, több mint 50 napig küzdöttek különböző intenzitással a támadó szovjet csapatok és a védekező német és magyar egységek. 1944 karácsonyán az úgynevezett Margit-vonal áttörését követően a szovjetek nyugat felől bekerítették Budapestet. Hitler októberben már erőddé nyilvánította Budapestet, amely azt jelentette, hogy az ott lévő védőknek tilos volt elhagyniuk a várost, azt az utolsó töltényig védeniük kellett.

A szovjet bekerítés után a védők helyzete és lehetséges ellenállásuk az utánpótlástól és a külső felmentéstől függött.

– Egy körbezárt városban hogy lehetett mégis hadianyagot eljuttatni?

– Légi úton próbálták a németek az utánpótlást Budapest védőinek biztosítani. A főváros védőinek felmentésére pedig három felmentési kísérlet is történt. Ezek nem vezettek sikerre és végül már a légi utánpótlásra sem maradt lehetőség. A Vérmező volt az utolsó repülőtér, azonban már ez is szovjet tüzérségi tűz alatt állt az ostrom végére, az itteni leszállás vitorlázó géppel már-már öngyilkosságnak számított.

Február 11-re így a helyzet reménytelenné vált: külső felmentésre nem számíthattak a német-magyar egységek, a lőszerkészlet pedig már csak egy napra volt elég.

– Mit lehetett ilyen helyzetben tenni?

– Két lehetőség között választhatott a védelem: megadás, vagy kitörés. Volt egy harmadik lehetőség is az, hogy civil ruhában megpróbálnak elvegyülni a lakosság között, de az egész hadsereg nem öltözhetett át, ez csak egyéni szinten lehetett megoldás, magasabb szinten csak a kitörés vagy megadás volt alternatíva.

– Miért nem próbáltak meg korábban kitörni a védők a szovjet gyűrűből?

– A védők már az ostrom elején is felterjesztették a kitörésre vonatkozó ötletüket a magasabb parancsnokságnak, arra engedélyt azonban nem kaptak. Az ok az volt, hogy a felmentési kísérletekben bíztak a német vezetők.

Hitler végig megtiltotta a kitörést, pedig az ötlet többször is előjött és nagyobb volt a sikerre az esély, mint a később.

– Sokszor lehet hallani arról, hogy ez a kitörés felért az öngyilkossággal. Valóban így gondolták akkor?

– A lottószámok kihúzása után könnyű eltalálni a nyerőszámokat. Utólagos bölcselettel megállapítani egyik, vagy másik döntésről, hogy az mennyire nem volt szerencsés, elég könnyű. A valóságban viszont ezen döntéseket sokkal kevesebb információ alapján hozták meg a vezetők, mint amennyi most a kutatóknak rendelkezésére áll. Ráadásul elemezni sem volt idejük, napok, vagy órák álltak csak a rendelkezésükre. Budapesten is hasonló történt. Karl Pfeffer-Wildenbruch – a Budapest erőd parancsnoka – téves felderítési adatok, információk alapján gondolta úgy, hogy a kitörésre jó esélyeik vannak.

Ehhez járult még az is, hogy a propaganda minden erővel negatívumnak festette le a szovjet hadifogságot, ami biztosan befolyásolta a döntést.

Ráadásul a Budapesten fogságba került németek többsége valóban nem tért vissza Németországba, ezt azonban akkor nem láthatta előre senki. A propaganda hatása mindenesetre nem elhanyagolható. Ehhez jött még az, hogy a bekerítésben lévő települések védői az ostrom végén másutt is megpróbálták a kitörést, ez egy normál harceljárás volt. A február 11-i kitörés előkészítése azonban gyengére sikerült. A csapatoknak nem volt elég idejük a felkészülésre, a páncélosok többségét pedig harcképtelenné tették, ahelyett, hogy korábban átcsoportosították volna, hogy bevethetők legyenek. Mindezek tovább rontották az esélyeket.

– Régóta megy a számháború, hogy a védők hány százaléka is vehetett részt a kitörésben, vagy hogy hányan eshettek el. Mit tudunk ma erről?

– Egy gyakori tévhit szerint mindenki részt vett a kitörésben, ez azonban nem volt igaz. Az utolsó rádiótávirat alapján 43 900 fő volt a védők létszáma a kitörés előtt. Ebből 23 900 fő volt a német, de közülük 9 600 sebesült volt. A kitörésben döntően németek vettek részt, a magyarok száma – akik között civilek is voltak –, nem lehetett sokkal több mint 1 000 fő. A németek pedig a sebesültjeiket nem vitték magukkal leszámítva egy hadosztályt.

Ebből adódik, hogy 16–17 ezer fő vehetett részt a kitörésben.

Wildenbruch kihallgatási jegyzőkönyvében a szovjetek részére ezt a számot adta meg. Érdekes megjegyezni, hogy a szovjet jelentésekben ennél is alacsonyabb számok találhatóak. Az azokról készült részletes tanulmány a nemrég megjelent, Budapest ostroma – svéd diplomaták, terror, kitörés című kötetünkben olvasható.

– Akkor ezek szerint a magyar katonák csak kis számban indultak neki a kitörésnek.

– Igen, a résztvevők arányait tekintve a magyarok csak mellékszereplők voltak. A magyar katonák közül többen már az elején vissza is fordultak. Hindy Iván és törzse Wildenbruch mellett vett részt a kitörésben az Ördög-árokban. Ők azonban nem mentek ki a felszínre, ahogy Wildenbruch a Budenz útnál, hanem – látva, hogy már várják őket a szovjetek – visszafordultak és a Horváth-kertnél értek a felszínre, ahol ugyancsak szovjet katonák fogták el őket.

A kitörést sikeresen teljesítők száma valamivel több, mint 700 fő volt.

Ezek közül 80 volt a magyar, de közülük 44 fő civil volt, továbbá 25 fő hungarista pártszolgálatos. Érdemes megemlíteni, hogy a 22. SS-lovashadosztály keretében sok magyarországi német származású sváb szolgált, köztük egyesek pont a budai-hegyvidékről származtak. Volt olyan kitörő, aki egyszerűen hazasétált, a kitörés sikertelenségét látva átöltözött és így nem fogták el. Később pedig kitelepítették Németországba, mint svábot. Magyarok ráadásul nem csupán a kitörők között voltak, hanem a szovjetek oldalán is harcoltak. A magyar önkéntesnek nevezett századok katonáit bevetették a szovjetek. Azaz, még az is elképzelhető, hogy magyarok is lőttek magyarokra a kitörés során.

– Mi lett azokkal, akiknek nem sikerült a kitörés?

– Rendkívüli veszteségek érték a kitörők első hullámát, ami nehezen, de áttörte a szovjet védelmet a Széna térnél. Ez a hullám eljutott a János kórházig, majd ezután a Bólyai Akadémia mellett fulladt ki a támadás ereje. Az első hullámban azonban csak kevesen voltak a magyarok közül.

A második hullámba tartozott a magyarok zöme.

Az egyetemi rohamzászlóalj tagjai közül többen is részt vettek a kitörésben, a parancsnokuk, Nagy Zsombor csendőr százados pedig elesett. A Vannay zászlóalj egy része is biztosan részt vett ebben, parancsnokuk Vannay László tartalékos hadnagy szintén elesett. A magyar tisztek között érdemes megemlíteni még Vértesy János ezredest a magyar 1. páncéloshadosztály parancsnokát, vagy Veresváry László alezredest a Budapest őrzászlóalj parancsnokát – ők szintén a kitörés áldozatává váltak. Azonban jóval többen estek fogságba a magas rangú tisztek közül, mint ahányan elestek: Hindy Iván vezérezredes, Billnitzer Ernő és Kalándy Imre altábornagy, Lemberkovics Alajos vezérőrnagy, Horváth Sándor alezredes és még hosszan lehetne sorolni.

– Ilyen veszteségek mellett, milyen a kitörés mai megítélése?

– Hallani olyan véleményt, hogy ez egy teljesen reménytelen vállalkozás volt. Ennek ellentmond, hogy 785 fő átjutott. A kitörésben részt vevő 16–17 ezer főhöz képest ez elég alacsony szám, viszont a nullánál mégis több. Katonai értelemben a kitörésnek nem volt értelme, nem valamilyen katonai cél érdekében kezdtek bele a hadműveletbe, hanem elsődlegesen a fogság elkerülése motiválta őket.

Az átjutók alacsony száma miatt sikeresnek nevezni a kísérletet erős túlzás, viszont azt sem lehet állítani pont ezek ismeretében, hogy teljesen lehetetlen küldetés volt.

A rossz felderítés, rossz szervezés nagyban hozzájárult a végeredményhez. Arra valóban nem volt esély, hogy súlyos veszteségek nélkül elérjék a saját állásaikat a kitörők, de az átjutók aránya magasabb is lehetett volna jobb szervezéssel és előkészítéssel.

– A szovjetek milyennek ítélték a budapesti csata utolsó nagy eseményét?

– A szovjetek részéről szintén nem lehet sikerről beszélni. A hadifoglyoktól értesültek a kitörésre való törekvésről már az ostrom utolsó szakaszában, de nem tudták annak időzítését és irányát. Láng Judit naplójában beszámol arról, hogy a kitörés megindulásakor milyen pánik és menekülés tört ki a szovjet katonák között a Kútvölgyben történő összecsapás alkalmával. A szovjetek a kitörőket minden fegyverzetükkel támadták: repülőkkel, harckocsikkal, rakéta-sorozatvetőkkel, lovassággal és lövészekkel egyaránt.

Beszédes, hogy a kitörés elhárításában nyújtott teljesítmény miatt többen is megkapták a Szovjetunió hőse érdemrendet, amely jelzésértékű arra vonatkozóan, hogy mennyire hevesek is lehettek a harcok.

A kitörők igazi tragédiája viszont az volt, hogy a magukat megadók közül sokakat a szovjetek a helyszínen kivégeztek. Névtelen, jelöletlen sírjaik máig a Budai-hegyekben vannak.

 
Tóth Gábor 

A budapesti nyilas-desperadók kegyetlenkedései máig nem kellően ismertek

A budapesti nyilas-desperadók kegyetlenkedései máig nem kellően ismertek

A budapesti nyilas-desperadók kegyetlenkedései máig nem kellően ismertek

A címlapkép forrása: Fortepan.hu, Vörös Hadsereg