Molnár Miklós atya: Kapcsolatban az élő Istennel I.
Az elmúlt hónapokban sok szempontból átnéztük, hogyan torzulhat a képünk Istenről, vagy az Egyházról, vagy miként lehetnek tisztulásra szoruló vallásgyakorlataink. A következőkben szeretnék az Istennel foglalkozni. Mégpedig olyan szemszögből, hogy kicsoda Ő, mit tudunk róla. Ezt végtelen hosszan lehetne azonban elemezni. Az én célom most csak az, hogy csodálkozzunk rá néhány olyan tettére, szavára, ami segíthet a kapcsolatunk építésében.
Ahhoz, hogy minél szorosabban kötődhessünk az Úrhoz, jó, ha egyre tisztább képünk van önmagunkról is, hiszen ez torzíthatja a valódi Istennel való találkozásunkat. Ezen felül, hasznos, ha kiegyensúlyozott kapcsolatba tudok jutni vele. (Hiszen „lakva ismerszik meg igazán” a másik személy.) Erről az egyensúlyról sokan tévesen úgy képzelik, hogy ez valami statikus valóság. Csakhogy személyek között az egyensúly sosem az, hanem dinamikus. Ez az első akadály.
Máskülönben, ez éppen az a konfliktus, amit a különböző vallási irányzatok értelmezései Szent Pál leveleinél a hittel kapcsolatban megfogalmaznak! Amikor a protestánsok kifejezik, hogy egyedül a hit üdvözít, sokan úgy fogják ezt fel, hogy a hit ez esetben egy elfogadás, mondhatni passzív cselekedet, melynek során az Isten kinyilatkoztatja magát és amit szeretne tőlünk elvárni, miközben nekünk más dolgunk sincs, mint elfogadni azt és igazodni hozzá. Már csak ezért is, a tetteknek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a kapcsolatra nézve. Ezzel szemben a katolikus lelkiség szerint, a hit élő kapcsolat Istennel, vagyis aktív és dinamikus. Ez az, amit az Újszövetség a hit alatt ért, s ezért mondja Szent Jakab is, hogy „a hit is: ha nem fakadnak belőle tettek, önmagában halott” (Jak 2,17). Mert az a kapcsolat, amiben nincsen megnyilatkozása a szeretetnek, halott. Azaz, ez esetben a tetteknek nagy jelentősége van mind a két oldalról a kapcsolat építésében, vagyis az üdvösségben is, ami ennek a teljessége.
Tehát, amiként az emberek között is látjuk, az a kapcsolat, amelyben időről időre konfliktus születik azzal összefüggésben, hogy a két személy világlátásában, ismereteiben eltávolodott egymástól, éltető lesz és konstruktív. Ez a távolság meghív majd a fejlődésre, hogy kilépjek a komfortzónámból. Amelyik kapcsolatból azonban kizárjuk ezt (pl. mert rettegünk a távolságtól, amit okozhat), az elakad és destruktív lesz. Úgy az Istennel való kapcsolatunk is, ha egészséges, magában foglal konfliktusokat is, és közelséget is. Ez a dinamizmus jellemzi a személyek közötti kapcsolatot, s így jó esetben nem menekülünk előle, hanem örülünk neki, ha jelen van.
Az egyensúly az ezen események közti pulzálás: közelség, távolság, konfliktus, harmónia. Dinamikus, tehát az életünk motorja is lehet. Így folyamatosan fejlődik, mégis örökös egyensúlyával állandó is. Kár kétségbeesni azért, mert nem egy állandó eufóriában éljük meg a hitünket! Mi azt keressük, hogyan léphetnénk közelebb a valódi Istenhez, és ebben nagy segítségünkre van, ha már sejtjük, merre felé kell keresni a harmóniát a kapcsolatban. Gyakori kísértés, hogy szeretnénk stabilabbat, mert esetleg szinte tengeri betegséget kapunk attól, hogy kiszámíthatatlannak érezzük a viszonyunkat az Úrral. Csakhogy, ha ezt elérnénk, vélhetően megfulladna a kapcsolat, méghozzá, éppen a valóság becsapkodó hullámai közepette.
Van egy pár módja annak, hogy megtaláljuk ebben a realitásban a békét. Szeretnék még erre kitérni a következőben!
A címlapkép forrása: Pixabay
