Ungváry Zsolt: Halottak napjai

Éppen annyi ember hal meg, amennyi megszületik. Ez kegyetlen igazság; úgy is mondhatnánk: mindenki meghal, aki megszületett. Mégis, van, amikor úgy érezzük, mintha ijesztően sokan halnának meg. Elsősorban természetesen az érint meg, ha olyan valaki elhunytáról értesülünk, akit ismertünk. Az elmúlt hetekben szinte minden napra jutott egy ilyen eset.

Sokféle identitásunk és érdeklődésünk van; számomra például fontos, hogy magyar és keresztény vagyok, férj és apa, végzettségem szerint tanár; íróként-újságíróként érdekel a politika, férfiként a női nem és gyerekkorom óta futballrajongó vagyok. Nos, egy hónap alatt csaknem valamennyihez kötődően elhunyt egy személy. A halál ok és lehetőség a számvetésre. Talán nem lett veszélyesebb a világ – legalábbis nem a pandémia vagy a háború áldozatai lettek, a többségük idős volt –, de akkor is félelmetes szembesülni vele, ami egyben a saját elmúlásunkkal való szembesülést is jelenti. Pelét sosem láttam játszani; ha már régi legenda, akkor inkább Puskás, de mégis: Pelé minden fociszeretőnek egyet jelentett a labdarúgással. Az ő elvesztésével mindannyiunkból kiszakadt gyerekkorunk, fiatalságunk egy darabja.

Duray Miklós nem csak a felvidéki, hanem az összmagyarság meghatározó alakja, egy igazi tevékeny, elkötelezett hazafi volt.

Sorsát összekötötte a magyarság sorsával, azon kevesek egyike, aki nem rész (párt) érdekeket, hanem a nemzeti szempontokat követte. XVI. Benedek, lemondása dacára, pápa volt, Szent Péter utóda, a katolikus egyház feje. Korszakos gondolkodó, példakép, vezető, a hit védelmezője, Krisztus földi helytartója. Az ő égbe költözése egyszerre emlékeztet mulandóságunkra és üdvösségünkre.

Gerő András tanított engem az egyetemen. Politikai nézetei távol álltak az enyémtől – amikor a taxisblokád idején, a Parlament lépcsőjén tüntettem a kormány mellett, Gerő ott állt a taxisok oldalán, jelképesen és szó szerint is szemben velünk –, de szerettem szórakoztató stílusát, közérthetőségét. Az Erzsébet királynéról szóló szemináriumán közelebbről megismerve is éppen olyan közvetlen és emberi volt, mint a katedrán.

A rendszerváltás hajnalán azt hittem, a kommunisták bukásával a nemzeti gondolat szökken szárba, az akkori ellenzékiség egyet jelent a magyarság hangsúlyozásával;

hogy ez mennyire nem így van, arra talán először Tamás Gáspár Miklós – no meg az SZDSZ egész tevékenysége – döbbentett rá, így ő ennek a csalódásnak a szimbólumává vált a szememben.

Végül a „világ legszebb asszonya” 95 évesen hagyott itt bennünket; igaz, valamennyi fontosabb filmjét a születésem előtt forgatta, de a Magyar Televízióban bőven vetítették őket. Nálunk odahaza ő volt a szépség-etalon, ami leginkább olyan mondatokat jelentett a szüleimtől, hogy valaki „ugyan nem egy Lollobrigida, de” vagy „na, az se egy Lollobrigida” stb. Anyukám hét, apám öt éve halott, de a szomorú aktualitásból címlapra kerülő olasz színésznő így most őket is megidézte.

Remélem, a Jóisten enged egy kis szusszanásnyi időt nekünk, hogy legyen módunk feldolgozni ezt a rengeteg veszteséget.

A címlapképen Duray Miklós felvidéki magyar politikus, író és egyetemi tanár ravatala látható a gyászszertartásán a közösségi célokra felújított losonci zsinagógában 2023. január 17-én. Forrás: MTI/Komka Péter