Fedeles Tamással az ELKH-PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport vezetőjével, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanárával a középkori búcsújárásokról és tovább élő elemeiről, hagyományairól beszélgettünk.
– Kik szervezték egykoron a középkori búcsújárásokat?
– Ahogy ma is, úgy évszázadokkal ezelőtt is a plébániai közösségek tagjai szervezhették meg a zarándoklatokat. Természetesen az uralkodók, a főurak, az egyházi előkelők és a nemesek társadalmi presztízsüknek megfelelően készítették elő utazásaikat hazai és külföldi kegyhelyekre egyaránt.
Mindez nagy összehangolást igényelt, hiszen az előkelők esetében alkalmanként több száz fő utazását kellett megszervezni, ami komoly logisztikai kihívást jelentett akkoriban.
Gondoljunk például egy római vagy egy szentföldi utazásra! A közlekedés mellett a szállásról és az ellátásról is gondoskodni kellett, ami a korabeli információs infrastruktúra mellett nem volt egyszerű feladat. A nagyobb búcsúkat, így a római szentéveket előre meghirdették, azokra felkészültek a hívek és a kegyhely városi és egyházi intézményei egyaránt. A búcsújáró helyeken az adott szent neve napja körül rendezték meg az ünneplést, így az időpontok ismertek voltak.
Lucas van Leyden: Pihenő zarándokok. (Forrás: Wikipedia.hu)
– Hogyan zajlott egy-egy búcsújárás akkor?
– A zarándokok imádkozva, énekelve érkeztek meg az adott búcsújáró helyre. Megvoltak azok a helyi rítusok, szokások is, amelyek az adott kegyhelyhez kapcsolódva, a búcsújárások alkalmával alakultak ki és hagyományozódtak tovább.
A zarándokhelyekre való megérkezéskor mindenki a szent ereklyéihez a lehető legközelebb kívánt jutni.
A zarándokok ilyenkor megkerülték az adott személy sírját, amint az például Újlakon (ma Ilok Horvátországban) Kapisztránói János nyughelyénél történt. A tömegeket vonzó zarándoklatok alkalmával az egyes kegyhelyeken a relikviákat egy kiemelt helyen felmutatták, így azt a hívek messziről is megcsodálhatták. Azaz, ezek az események nagyon megkomponáltak és megszervezettek voltak.
hirdetés
Pieter Balten Falusi búcsú című képe a Szépművészeti Múzeumban. (Forrás: Wikipedia.hu)
– Mennyire volt profán egy ilyen búcsújárás?
– Amikor a középkorban búcsúra mentek a hívek, akkor az ájtatosság mellett a körmeneteken és az imákon túl adományokat is juttattak az adott kegyhely, plébániatemplom részére. Ezek mellett természetesen az adott településen – főként, ha hosszabb időt töltöttek ott – vásároltak, fogyasztottak is.
Mindez pedig a zarándokhely számára is fontos bevételi forrást jelentett.
Az ismert búcsúk alkalmával – csakúgy, mint manapság – megjelentek a portékájukat kínáló árusok, akiktől a zarándokjelvények és a kegyképek mellett ételeket-italokat, valamint egyéb „vásárfiát” lehetett vásárolni.
– Mennyire voltak fogékonyak a magyarok a külföldi zarándoklatokra?
– Meglehetősen. A külföldi kegyhelyek fölkeresésében a magyarok élen jártak. Elsősorban Róma és Aachen vonatkozásait lehet kiemelni. Kevesen tudják, de Aachen Magyarország szempontjából egy kiemelt kegyhely volt már a középkorban is, elsősorban a magyarországi németség miatt, akik ilyen formán is állandó kapcsolatot tartottak fenn egykori szülőföldjükkel, az ott maradt rokonsággal. Aachenben I. (Nagy) Lajos király a dóm mellett magyar kápolnát alapított, a közeli Köln városában pedig a magyar „háromkirályok” Szent István, Imre és László relikviáit is elhelyezték.
Az Aacheni székesegyház építése, Jean Fouquet. (Forrás: Wikipedia.org)
Rómában egykoron még Szent István alapított kápolnát, amely később kolostorral is bővült.
Számos korabeli forrás tudósít arról, hogy a magyarok nagy számban voltak jelen Rómában. A 14. századtól kezdődően például a Szent Péter-székesegyházban folyamatosan alkalmaztak egy magyar nyelvet bíró gyóntatót, hogy a magyar zarándokok elvégezhessék a szentgyónást. Santiago de Compostelában, valamint a Szentföldön is megfordultak magyarok, jóllehet ezek igen költséges és meglehetősen veszélyes vállalkozások voltak. Az erdélyi Lászai János kanonok – aki a gyulafehérvári székesegyház oldalához épült kápolna reneszánsz átépítését dotálta, később pedig római gyóntatóként fejezte be életét az Örök Városban – 1483-ban még az egyiptomi keresztény kegyhelyekre is eljutott.
– A középkori zarándoklatokat is a hódoltság akasztotta meg?
– A korabeli áhítatos lelkület nemcsak az oszmán hódítás következtében változott meg. A 16. század egyben a hitújítás kora is. Azaz ekkor már a katolikus egyház nem volt kizárólagos a nyugati kereszténységben, hiszen megjelentek a protestáns felekezetek. A reformáció pedig elutasította a szentkultuszt (gondoljunk csak a Luther által megfogalmazott 95 pontra) és az erre épülő zarándoklatokat. Ráadásul a népi vallásosságnak egy fontos része volt a búcsújárás.
Hogyha megnézzük a népi énekeinket, imáinkat, akkor azok sokszor középkori eredetűek, amelyek aztán a barokk korban valamilyen más formában, de tovább élnek.
A török hódoltság területén a legjelentősebb magyar zarándokhelyek megsemmisültek (Újlak, Báta, Budaszentlőrinc, Fehérvár, stb.). A katolikus megújulás, a barokk vallásosság egyik fontos eleme volt a búcsújárás, amely során a régi kegyhelyek mellett újak is létrejöttek, valamint a magyarok által korábban kevésbé látogatott zarándokhelyek váltak népszerűvé. Ezek közé tartozott – mások mellett – a késő középkori eredetű, máig népszerű Csíksomlyó, Máriapócs, Máriagyűd, a határokon túl pedig Mariazell, Loreto, Częstochowa. Összességében elmondható, hogy számos középkori gyökerű búcsújáró helyünk új elemekkel kiegészülve mind a mai napig a keresztény kegyhelyhálózat szerves részét alkotja.
Tóth Gábor
Címlapkép forrása: Wikipedia.org
