Ámulattal tölt el, hogy milyen különleges az élet

Jelenits István december 16-án ünnepli a 90. születésnapját. A Széchenyi-díjas piarista szerzetessel, teológussal, íróval, magyar és hittan szakos tanárral Kuzmányi István, a Magyar Kurír főszerkesztője készített interjút, ebből idézünk részleteket.

A Tanár urat senkinek sem kell külön bemutatni. Habár iskolai körülmények között sosem tanított engem, de azon kívül annál inkább. Élete, tudása, alázata példa számomra, ezért is szólítom őt Tanár úrnak, és írom így, nagy t betűvel. Tanár úr, ahogyan a beszélgetésünkben is említi, nem készül születésnapi ünnepségre. Azt mondja, együtt él a dadogásával és a sántaságával, s ma is tanul… Van, ami régóta változatlan, de mindig üdítően újként hat a találkozásaink alkalmával. Amikor megérkezem hozzá, most is lejön értem, felkísér, előreenged az ajtóban, s amikor búcsúzásra kerül a sor, habár kérem és szabadkozom, hogy ne tegye, ő mégis lekísér, elköszön, integet, és megvárja, amíg kilépek a rendház kapuján. Habár minden jel arra mutat, hogy korával összefüggésben egészségi állapota már nem a régi, annál inkább tapasztalom, hogy lényege, ami valójában naggyá teszi, továbbra is töretlen. Beszélgetés közben, amikor élete fontos szakaszaihoz ér, szemei ugyanúgy csillognak, és az a gyermekien huncut mosoly is kiül az arcára, éppen úgy, mint három évvel ezelőtt, amikor becsengettünk gyermekkorának lakhelyére Berettyóújfaluban és Nagyváradon, anélkül, hogy tudtuk volna, kik laknak ma ott, és hogyan fogadják majd nem várt jövetelünket. A rá jellemző őszinteséggel, kereséssel és istenhitéből táplálkozó tanítói, nevelői szolgálatával Tanár úr mindannyiunknak sokat adott. Isten fizesse meg érte, és éltesse születésnapja alkalmából!

– Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a szüleire, mit kapott tőlük útravalóul?

– Mindent a szüleimnek köszönhetek. Édesapám parasztgyerek volt, és első nemzedéki jogász, értelmiségi lett. Az akkori csonka megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott születtem. Édesanyám szintén alföldi születésű volt. Tanult családból származott, sokan közülük tanárok, tisztviselők, református lelkészek voltak. Édesapám sokat olvasott, nem azért, hogy valami előnye származzon belőle, hanem mert örömmel tette. Többször volt, hogy amikor olyan részhez ért, összecsődített minket és felolvasta az adott szakaszt. Azaz gondolkodó, kultúrában élő ember volt. Az olvasás szeretetére ő vezetett el. Édesanyám oldalán a háború után a szülőhelyére, Kunszentmiklósra kerültünk, ott éltünk egy ideig. Mivel az oroszok elfoglalták az iskola épületét, abba a református templomba jártam gimnáziumba, ahol édesanyám felmenői igét hirdettek. A templom minden sarkában egy-egy osztály kapott helyet. A nehéz körülmények ellenére is sikerült életben tartani bennem a tanulás szeretetét, ami családi örökségem.

– Melyek voltak gyermekkorának, fiatalságának meghatározó tapasztalatai, amelyek kihatottak a későbbi életére?

– Nagyváradon éltem át ezeket. Miután 1942-ben Észak-Erdély visszatért, átkerültünk Ady „Pece-parti Párizsába”, oda jártam iskolába, majd megkezdtem a gimnáziumot. Ott találkoztam olyan román gyerekekkel, akik azon búslakodtak, hogy a határváltozás miatt a Regátba (a Kárpátokon túli román területekre) költöznek, mert tisztviselő szüleiknek ott kellett munkát keresniük.

Akkor szíven ütött, hogy van, akit az én örömöm veszteségként érint.

Hogy amikor az én gyerekkori álmaim megvalósulnak, valaki máséi elvesznek.

– A gimnáziumi éveit a váradi premontreiknél kezdte meg.

– Emlékezetes számomra, hogy a gimnáziumban, az akkori Magyarországon, a visszatért területeken román nyelvet tanultunk. Számomra természetes volt, hogy tanuljuk meg a kisebbségek nyelvét. Büszke voltam erre. Érdekesnek találtam, hogy a Székelyföldről a városba érkezett kispapjelöltek haragudtak emiatt. Nem azért böjtölték ki a két évtizedes elszakítottságot, hogy most románul kelljen tanulniuk – felháborodva mondták, hogy abba kellene ezt hagyni. Mondtam is nekik: mi abban lehetünk különbek, hogy megtanuljuk a nyelvüket, megismerjük a kultúrájukat. És nem azért, hogy aztán kicsúfoljuk, hanem hogy megszeressük őket.

– A soával is itt szembesült, ezekben az években?

– Igen. Él az emlékeimben egy kép. A szemközti házban egy zsidó család lakott. Ráláttam a házuk udvarára, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal lány a sárga csillagot próbálgatja. Föltette a mellényére, aztán rávett egy köpenyt – azt gyakorolta, hogyan tud élni ezzel az utcán, ha arról van szó, kihajtani a köpenyt, vagy éppen elrejteni vele a csillagot. Mindezek meghatározó emlékekként élnek bennem. Hamar rájöttem, hogy

az élet lényege nem az, hogy boldogok legyünk, hanem hogy figyeljünk a mellettünk élő emberek boldogságára.

Csak így lehetünk igazán boldogok. Egyszerűbben fogalmazva: soha ne tegyünk a másik emberrel olyat, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek.

– 1955-ben lépett be a piarista rendbe. 1959-ben tett örök fogadalmat. Később tartományfőnök is volt. Miért lett piarista?

– Szerettem volna tanítani és nevelni. A piarista az első olyan rend, ami hivatásának középpontjába a tanítást, a nevelést helyezte. Amikor iskolákat kezdtek alapítani, annak kettős célja volt: egyfelől az utánpótlás nevelése, másfelől pedig olyan gyerekek befogadása, akik rászorulók, szegények voltak. Ha Kalazanci Szent József abban a korban élt volna, amikor már létezett közoktatás, biztosan nem alapít erre rendet. Jó megtapasztalni, hogy idővel az állam is rájött, szükség van közoktatásra. Kérdésként merülhet fel, hogy ma is szükség van-e egyházi iskolákra. Véleményem szerint igen. Nem kell mindenkinek egyházi iskolába járnia. De fontos, hogy aki a családi közegben találkozik a Jóistennel, az az oktatásban, az egyes tantárgyakon keresztül is közelebb kerülhessen a teremtőjéhez.

A kommunizmus idején kreatívan kellett tanítani, mert sok minden nem volt benne a tankönyvekben. Ma, amikor szabadabban élünk, a kötött tankönyvek mellett is elkél a pedagógus kreativitása.

A tartományfőnökségem idejére esett a rendben az a korszak, amikor idehaza több régi iskolát visszakaptunk, újraalapítottunk. Igyekeztem, hogy mindig figyeljünk a kalazanciusi példára, és az iskoláink nyitva legyenek a szegény, rászoruló, kallódó diákok előtt is. Ennek jegyében alapítottuk a gödi szakmunkásképzőt, ahol tanítottam is. A tudás, a nevelés mellett itt szakmát is kaphattak a fiatalok. Megrendülve élem át, hogy mindez most összeomlik, de ez nem változtat azon, továbbra is figyelnünk kell a kalazanciusi példára.

– Mit jelent Tanár úrnak katolikusnak lenni?

– Katolikusnak lenni véleményem szerint azt jelenti, hogy tudjuk, Isten még a tőle elszakadottat is a magáénak érzi. Ma már azt tapasztaljuk, hogy nem felekezetek szakadnak ki, kerülnek távol az Egyháztól, hanem a világiasság által egyre több és több ember. Ezzel a helyzettel szembesülni, és kereszténynek, katolikusnak maradni kihívás. Különös feladat, hogy

soha ne mondjunk le a másik emberről, hogy ne perlekedésben, hanem reményben éljünk, hogy nyitva tartsuk azokat az utakat, amelyek a másik emberhez vezetnek.

Ne legyünk szűk látókörűek, és habár a felgyorsult világ mintha az elszemélytelenedés felé vinne, vigyázzunk a lelkünkre és a másik emberre.

– És mit jelent magyarnak lenni?

– A családnevemből is látszik, hogy származásomat tekintve nem vagyok „ősmagyar”. Édesapám részéről a felmenőim a Délvidékről érkeztek, édesanyám ágáról meg alföldiek vagyunk. Számomra a magyar nyelvben, a költészetben, az irodalomban, a történelmünkben megtapasztaltak adják azt a szépséget, ami alapján azt mondhatom, magyar vagyok. De

ez a gazdagság arra hív, hogy ne legyek egyoldalú, hanem figyelmes másokkal, reménykedő és megértő.

Az eredeti teljes interjút a Magyar Kurír oldalán itt olvashatják.

A címlapképen Jelenits István piarista szerzetes, teológus, tanár, aki elsõként vette át a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat Budapesten 2014. december 17-én. Forrás: MTI Fotó: Kovács Attila