Ungváry Zsolt: Nyugaton mindig változik, de mindig kizárólagos a „fősodor”
A szelektív gondolkodást tökélyre fejlesztő nyugat most Ukrajna függetlenségéért mindent beáldozva szállt síkra, de ugyanők Jaltában szemrebbenés és lelkiismeret-furdalás nélkül eladtak minket (egyébként a lengyeleket, románokat, bolgárokat, cseheket is épp úgy, mint a baltiakat) az oroszoknak, aztán ’56-ban cserbenhagytak.
1990 után látszólag befogadtak, de csak a piacunk kellett, az olcsó munkaerő, mint egy valamirevaló gyarmat esetében. Kizárólag a saját gazdasági hasznuk motiválja őket, miközben mindenféle, frissen gyártott elméletek alapján oktatnak ki, és nevelnek bennünket. Jó példa erre az angol focisták térdepléssel kifejezett erkölcsi felsőbbrendűsége, amellyel minket is megpróbáltak a kultúrnemzetek közé edukálni. Minket, akiknek ezeréves államisága van, akik nyolcszáz éve írásba adtuk, hogy a főhatalom képviselőjét le kell váltani, ha nem tartja be a törvényeket. Akik a tordai országgyűlésen kimondtuk (és nem, nem a románok mondták ki, hiába van most Romániában Torda) a vallásszabadságot, amikor nyugaton még évszázadokig irtották és mészárolták egymást a hitükért. Nekünk nem voltak rabszolgáink, nem avatkoztunk be népek életébe a világ túlsó felén, és a királyaink nem fejeztették le a feleségüket, ha újra akartak nősülni.
Mégis, Szent István óta valami delejes ragaszkodással kínálkozunk fel a nyugatnak, és biztosítjuk őket is és magunkat is erről a hűségről. Pedig akkor lépett először német katona magyar földre (István idejében), amikor elvileg már szövetségesek voltunk. Valójában az a nyugat, amely álmaink imádatának tárgya, már rég nem létezik. Kapcsolatunk lassan kimerül abban a fura szívatásban, amit katonailag, politikailag, gazdaságilag, etnikailag művelnek velünk. Most akarnak minket megvédeni az oroszoktól, amikor már nem kéne, amikor meg kellett volna, lapítottak. Elvekre hivatkoznak, amelyek mindig az ő érdekeik szolgálatában módosulnak.
A legfőbb üzenetük a tolerancia. Ez valójában a többségi állásponttól eltérő vélemények elfogadását kellene, hogy jelentse. Ebben mi történetesen elég jók vagyunk: keresztény országként elfogadjuk a másmilyent is (nem azt dicsőítjük – hiszen nem az a fősodor – de elfogadjuk; ha lehet, a saját kárunkra azért nem, bár időnként még úgy is). Magyarokként toleráljuk a kisebbségeket (iskola, kultúra, öltözködés, vallás, nyelvhasználat – nem vesszük át az övékét, de elfogadjuk). A szexuális devianciák is megélhetnek, sőt identitásukat felvállaló, agyonreklámozott celebek sora kerülhet ki közülük, akiket senki sem bánt. (Ők bántanak minket, de ez más tészta.)
Nyugaton viszont az éppen aktuális irányzattól eltérőket keményen üldözik. Látszólag liberális dolog az LMBT+-sok, színesbőrűek védelme, de ezt térdepeltetéssel, gondolatrendőrséggel csikarják ki, ráadásul a megtűrt kisebbségi státusz támogatottá válik, miközben az ettől eltérőknek nem csak tolerancia nincs, de kegyelem sem.
Amikor a kereszténység számított alapvetésnek, az ezzel szembefordulókra kiközösítés várt vagy az inkvizíció; a fehér felsőbbrendűség fősodrában kiirtott indiánokért, rabszolgának elhurcolt négerekért senki sem emelt szót. Az eltérő szexuális szokásokért börtön járt, mint Oscar Wilde-nak. Amikor a németeknél a náci volt az aktuális eszme, akkor üldözték a zsidókat, homoszexuálisokat, betegeket. Megfordulván a fősodor, a szexuális devianciák kedvéért beáldoznak számtalan társadalmi, kulturális konszenzust, legújabban a sportot is. (A katari saríától most egy kicsit megrettent FIFA rádörrent a karszalagosokra, akik erre behúzták fülük-farkuk. De ez csak átmeneti.)
Leszedik a régi főideológiák hőseinek szobrait, mert a tolerancia megszűnik a pillanatnyi fősodortól eltérőkkel szemben. Az új kizárólagos eszme kedvéért pedig átírják a múltat, a jelent és a jövőt.
Mi tehát elfogadjuk, nem zaklatjuk, sőt segítjük a mi fősodrunktól eltérőket, de ragaszkodunk a saját identitásunkhoz, és azt viszont megakadályozzuk, hogy a mellékszál fősodorrá váljon.
Mostanra megint különleges küldetést kaptunk. Nem keressük, de valahogy mindig megtalálnak minket ezek a feladatok. Ezúttal mi vagyunk hivatottak átmenteni az európai kultúrát a későbbi időkre, ahogy a keresztény egyház átmentette a középkorban a pogány Róma kultúráját és nyelvét, pedig az ellensége volt.
Kérdés, hogy az örökösök akarata ellenére, pusztító ellenszélben is érdemes-e erre vállalkoznunk? Vagy kalibráljuk át a saját, Szent Istvántól kapott fősodrunkat?…
