Óbudáról Amerikába

Amikor a passaici Szent István római katolikus templom plébánosa, Balogh László idén ősszel egy hónap szabadságra ment, Molnár István helyettesítette őt. Az Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia vezetőjét – saját megélése szerint is – barátságosan fogadta az amerikai plébánia magyar közössége, igyekeztek mindenben segíteni neki, így bár gyakran volt egyedül, nem érezte magát magányosan. Rövid amerikai szolgálatának legfontosabb élményeként a passaici magyar plébániai közösség megtartó erejét emelte ki. István atyával az óceánon túli tapasztalatairól, élettörténetéről a Magyar Kurír készített interjút.

– Hogy került Amerikába, Passaicba?

– Laci atyával kispap korunk óta ismerjük egymást, de a ’93-as egyházmegyei határátrendezés után életünk más-más utakon folytatódott. A járvány alatt keresett meg azzal, hogy ezüstmisénk kapcsán meghívna magához. Ez akkor még nagyon távolinak tűnt, nem is nagyon éltem bele magam, ezért nagyon örültem, amikor idén tavasszal ismét felhívott azzal, hogy két év karantén után szeptemberben hazajönne szabadságra, és megkérdezte, lenne-e kedvem helyettesíteni őt.

Szeretem magam kipróbálni új helyzetekben, így azonnal igent mondtam neki.

Budapesten nagy kihívás megoldani a helyettesítést egy hónapra, de a készséges és szolgálatkész atyáknak köszönhetően szinte hiánytalanul sikerült. Igyekeztem felfrissíteni angol nyelvtudásomat, és lelkesen készültem a találkozásra és a misszióra, amire végül augusztus 29. és szeptember 30. között került sor.

– Hogyan telt ez a hónap, mi jelentett kihívást?

– Eredetileg úgy volt, melegváltásban lesz a csere, emiatt kicsit szorongtam, de végül bő egy hetet voltunk átfedésben, így sokat beszélgethettünk, közben megmutatta a környéket. Szeptember 8-án utazott haza, akkor kezdődött az én igazi küldetésem: a kétnyelvű misézés és a lelkipásztori szolgálat, ami jóval könnyebb volt, mint itthon. Heti öt misét tartottam, valamint egy hittanórát és az egyháztanács ülésén is részt vettem egyszer; egy fiatalembert bérmálkozásra készítettem fel. Az irodavezető elintézett minden fontos hivatali ügyet. A hétköznapjaim lazák voltak, gyakorlatilag pihenés volt nekem ez a hónap.

Szokatlan volt, hogy a lelkipásztori munkám a hétvégére koncentrálódik, de teljesen érthető, hogy a nagy távolságok miatt akkorra kell összesűríteni a plébániai programokat.

Számomra példaértékű, igazi közösségépítést végez ott Laci atya. Ezt korábban megtapasztaltam Bécsben is; ott láttam először, hogy a templomnak milyen erős közösségmegtartó ereje van. Sokan Felvidékről, Erdélyből költöztek oda, és fontos volt számukra a magyar kultúra, a hagyományok ápolásra. Lélekemelő volt megtapasztalni az összefogást. Ezt láttam Passaicban is: egy a hit, egy a nyelv, a kultúra, a hagyomány és ennek óriási megtartó ereje van.

– Milyennek tűnt a közösség?

– Nagyon barátságos, kedves, befogadó közösség; úgy vettem észre, örömmel fogadtak, számíthattam rájuk, többen felajánlották a segítségüket és mindent megtettek azért, hogy ne érezzem magamat magányosnak.

– New Yorkot is megnézte. Hogy tetszett?

– New Yorkba többször is beutaztam busszal, és gyalog fedeztem fel a város egy-egy tenyérnyi területét. Elmentem például a Metropolitan Múzeumba, mert az egyik óbudai hívem azt javasolta, keressem meg Árpád-házi Szent Erzsébet házi oltárát, amiről azt olvasta, hogy ott van kiállítva. Végigjártam a múzeumot, először a bizánci művészetet, ami a szívem csücske, aztán az európai gyűjteményt, de a házi oltárt nem találtam, még segítséggel sem, valószínűleg valahol a raktárban lehet. A városban nagyon nagy a nyüzsgés, már nem nekem való. Szinte megállni sem tudtam, vitt magával a tömeg, a kocsik között pedig úgy sétálnak az emberek, mintha nem lenne közlekedési lámpa vagy rendőr – ilyet elképzelni sem tudunk Budapesten. Nem egy emberléptékű város, elvész ott az ember. És talán az emberség is. Csodálom és értékelem mindazt, amit felépítettek, de ennyi elég volt belőle. Nekem már az is sok, ami itt van, Óbudán.

A Vörösvári út és a Bécsi út kereszteződésében állandóan zaj van, de amikor elképzeltem az életemet New Yorkban, rájöttem: Óbudával tulajdonképpen nincsen semmi baj, a világban sokkal több és nagyobb felfordulás van, mint itt.

Jobban értékelem azóta az itthoni környezetemet.

– Ugorjunk vissza az időben, hiszen nem sokat tudunk az előéletéről. Hogyan lett pap?

– Laci atyával egyidősek vagyunk, de nekem volt egy kis kitérő az életemben az érettségi után. Egyházi gimnáziumba jártam a ferencesekhez, a hit és a vallás mindig is közel állt hozzám. A ’70-es években kétféle közösség létezett: az úttörő mozgalom és a templom. Rákoscsabán jó plébános atyánk volt, összefogott minket, programokat szervezett nekünk, jól éreztem ott magam, belenőttem a templomi környezetbe. Már a gimnázium alatt is megfordult a fejemben a papság gondolata, de közben szerettem volna mást is kipróbálni.

Először 18 évesen jelentkeztem, de amíg átsétáltam az otthonunkról a plébániára, az ötperces út alatt elbizonytalanodtam, így azt kértem az atyától, még ne adja fel a jelentkezési lapomat. Megnyugtatott, hogy semmi baj, van még idő.

Ebből végül öt év lett, mert elszegődtem mentőápolónak a mentőszolgálathoz. Ami ugyanis akkor bizonytalanságban tartott: nagyon szerettem volna repülni. A magasságom miatt kizárt, hogy pilóta legyek, a katonaság miatt viszont nem akartam feladni a hitemet. Szolnokon helikoptervezető lehettem volna, de nem járhattam volna templomba. Nem vállaltam. Emlékszem, amikor 18 évesen hazafelé mentem a plébániáról, beszélgettem az Istennel arról, hogy talán később visszatérek és pap leszek, de most nagyon szeretnék repülni. Alkudoztam vele az álmomról, amit végül még abban az évben megkaptam: Budaörsről a légi betegszállítás átköltözött Ferihegyre, új személyzetet kerestek, örömmel vállaltam. Nagyon élveztem a vadonatúj mentőállomást és a repülést, de közben a lelkem nem volt teljesen nyugodt…

– Miért, mi hiányzott még?

– Az öt év mentőszolgálat nagyon sokat jelentett nekem az érlelődésben: láttam mennyire törékeny és meddig tart az élet. Támadt bennem valami elégedetlenség-érzés: ennyi lenne az élet, ennyi lenne egy mentős élete? Volt olyan esetünk, hogy megadtunk mindent a betegnek, mégis meghalt a kezünk között; de megtörtént ennek az ellenkezője is: csodálkoztunk az illetőn, hogyhogy életben van még? Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, és egyre nőtt bennem a beteljesületlenség: azt éreztem, ennél többet szeretnék.

A lelki vezetőmmel beszélgetve arra jutottam: a testi életmentés helyett mégis inkább a lelkek mentése, gyógyítása lenne a feladatom.

Eszembe jutott, hogy öt évvel azelőtt a repülésért imádkoztam, és megkaptam; akkor most rajtam a sor, nekem kell lépnem. Ki tudtam érlelni magamban ezt a döntést: elkezdtem komolyabban foglalkozni a témával, tudatosan készülni, és a következő évben jelentkeztem a váci püspökségen. Amikor beleéltem magam a papságba, megnyugodott a lelkem: éreztem, hogy ez a jó út, ezen kell tovább mennem.

– Nem hiányzik azóta a repülés vagy a mentőzés?

– A repülés szeretete megmaradt, ezt nem lehet elfelejteni, most is érdeklődési körömbe tartozik annak mindenféle irányzata, néha repülök is: ha nagyon hiányzik, szólok a régi kollégáknak. Emellett megmaradt kötődésem az egészségügyhöz is.

A mentőzés nagyon sokat jelentett a hitem erősödése szempontjából is: meggyőződtem róla, hogy az emberi szervezet komplex felépítése nem lehet véletlen műve.

Ha időnként felbolydul, akkor is van egy öngyógyító mechanizmusa: a seb begyógyul, a csontok összeforrnak. Káplánként továbbra is bejártam betegekhez kórházakba, közben elvégeztem a SOTE mentálhigiénés és lelkigondozói képzését; azóta hivatásszerűen, kórházlelkészként is szolgálok és szociális otthonokba is járok.

Kiteljesedett az életem: minden megmaradt, ami fontos volt számomra, sőt minden egy magasabb szinten folytatódott.

Forrás, fotó: Magyar Kurír