Több ezer játékkatona látható péntektől a Budapesti Történeti Múzeumban, ahol a Kádár (játék)katonái kiállítás, a szocialista Magyarország gyermekkultúrája kerül a középpontba. A játékkatonákról és a mögöttük meghúzódó történelmi, társadalmi kapcsolatokról B. Szabó János történésszel, a kiállítás kurátorával beszélgettünk.
– Honnan jött az ötlet, hogy a szocialista időszak fröccsöntött játékkatonáiból rendezzenek kiállítást?
– A Budapesti Történeti Múzeumnak komoly játéktörténeti hagyományai vannak. Húsz évvel ezelőtt több ilyen témájú kiállítást rendezett már az intézményünk. Azokon a kiállításokon – az akkori muzeológiai gyakorlatnak megfelelően – a régi, klasszikus 19. századi és a 20. század első feléből származó játékok bemutatására koncentráltak. A közelmúlt, így az 1945 utáni időszak gyermekjátékai azonban eddig többnyire kutatatlan területnek számított.
B. Szabó János történész a Kádár (játék)katonái kiállítás kurátora (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)
– A 20. század diktatúráiban mindig jelentős volt az ifjúság biztos kézzel való ideológiai nevelése. Hogyan történt ez a Kádár-korszakban?
– A Kádár (játék) katonái című kiállításunkban csupán a játékkatonák és a hozzájuk kapcsolódó játékok, tankok, várak, erődök kerülnek bemutatásra. Igen tanulságos volt ennek a kiállításnak az elkészítése. Eleinte a hazai játékok bemutatására koncentráltunk, ugyanakkor a szocialista rendszerben – a játékgyártás sajátosságai révén – rábukkantunk egy olyan anomáliára, amely rengeteg kaput kinyitott a világ legkülönbözőbb részei felé.
– Melyek voltak ezek?
– A második világháború előtt nem volt ipari játékgyártás hazánkban, de az 1950-es évekre az állami szerepvállalás ekkor már erre a szektorra is kiterjedt: parancsszóra létrehozták azt az állami iparvállalatot – a sokak által ismert Lemezárugyárat – amely gyermekjátékok gyártásával foglalkozott. A hatalom törekvései ellenére azonban a játékok elkészítése alapvetően mégiscsak szövetkezeti, kisipari kezekben maradt, ugyanis csak azokkal együtt tudták kielégíteni a vásárlói igényeket. Azaz, az 1960-es évekre a drágább, technikailag igényes lemezjátékokon kívül a műanyag játékoké lett a világ, amelyeket viszont a fröccsöntő kisiparosok hoztak létre. Ezek a maszekok a maguk szerény eszközeivel – leginkább a külföldi játékok másolásával – igyekeztek kielégíteni az igényeket. Így az a meglepő sajátosság jött létre, hogy a Vasfüggöny keleti részén számos amerikai játék másolatával játszottak a magyar gyerekek.
hirdetés
A Kádár (játék)katonái a Budapesti Történeti Múzeum újonnan megnyílt kiállítása (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)
– Hogy történhetett ez meg?
– Az 1956-os forradalom leverése után a magyar emigráció tagjai nagy számban települtek le az Amerikai Egyesült Államokban és a nyugati világ más országaiban. A családi kapcsolatok azonban megmaradtak. A tengerentúlra került rokonok pedig csomagokat és ajándékokat küldtek az itthon maradt gyerekeknek. Az élelmes magyar kisiparosok pedig megtalálták a módját, hogy lemásolják ezeket a korszerű, nyugati játékokat. Így nem csak amerikai, hanem német, francia, sőt spanyol játékmásolatokat is gyártottak a szocialista Magyarországon.
A Kádár (játék)katonái a Budapesti Történeti Múzeum újonnan megnyílt kiállítása (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)
– Miközben folyt a hidegháború és minden nyugati ideológia káros volt…
– Meglepő, hogy amíg a világ számos részén éppen a játékkatonák világa volt nagyon erősen átpolitizálva, addig idehaza egyre kevesebb hangsúlyt fektettek arra, hogy például a honi fegyveres erőket, a Magyar Néphadsereget játékok formájában is bemutassák. Amíg más országokban a honi hadiipart reprodukálta a játékipar, addig Magyarországon ilyennel nem nagyon találkozhattunk.
– Miért?
– Úgy tűnik, hogy a hatalom az 1960-as évek közepétől elengedte ezt a témát. Ebben is benne volt 1956 szerepe, hiszen a gyermekek történeti tudatát igyekeztek takaréklángra állítani.
A maszek vállalkozók sem nagyon gondolkodtak abban, hogy a Magyar Néphadsereg játékkatonáit önerőből létrehozzák.
Elgondolkodtató, hogy miközben hivatalosan küzdöttünk az imperializmus ellen, addig a műanyag fröccsöntők ontották a nyugati mintájú katonákat, harckocsikat és repülőket. Így történhetett meg az, hogy a magyar gyerekek például a koreai-háború során használt amerikai tankok játékváltozataival játszhattak.
A Kádár (játék)katonái a Budapesti Történeti Múzeum újonnan megnyílt kiállítása (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)
– Mi lehet annak az oka, hogy a Magyar Néphadsereg játékkatonáit nem adták a gyerekek kezébe?
– Egyrészt az állhat a dolog mögött, hogy nálunk nem az állami vállalatok gyártották ezeket a figurákat. A politika pedig csak nagyon mérsékelten szólt bele abba, hogy mi készül a pincék mélyén. Úgy tűnt, hogy a hatalom számára ez épp nem volt annyira fontos, így el is engedte ezt a fajta propagandatevékenységet. A másik oldalon ott volt egy természetes kereslet-kínálat is, ami megmutatta, hogy az emberek nem keresik a néphadsereg figuráit.
A gyerekek – és szüleik – körében ugyanis ez nem feltétlenül volt népszerű téma.
A Kádár (játék)katonái a Budapesti Történeti Múzeum újonnan megnyílt kiállítása (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)
– Mi a helyzet a korábbi korok magyar katonáival, hőseivel?
– Akkor azok sem nagyon készültek. Az 1956-os forradalom azt is megmutatta, hogy a Rákosi-korszakban – ha akaratlanul is – hatékonyan sikerült elültetni a függetlenségi, önvédelmi harc eszméit a magyar társadalomban, kiváltképpen az ifjúságban. A Kádár-korszakban pont ezeket a tanulságokat vonták le, nem akarták tovább erőltetni az olyan nemzeti függetlenedési témákat, mint például Rákóczit és kurucait, valamint a Kossuth-féle szabadságharc eseményeit.
1956 után a szabadságeszmény előképeit nem volt tanácsos gyermekjátékok terén sem tovább propagálni.
Ezért hiába voltak ott a tankönyvekben, filmekben bizonyos történelmi témák, azok a játékiparban nem jelentek meg. Azaz amíg más országokban a nemzeti történelem eseményei, szereplői rendszeresen visszatérő témái a gyermekjátékoknak, addig idehaza nem találkozhatunk ilyenekkel sem, mert azok létrehozására nem volt sem magántőke, sem állami politikai szándék.
– Megtiltották a vállalkozóknak, hogy ilyen terméket készítsenek?
– Nem feltétlenül azért nem készültek ilyenek, mert nyíltan megtiltották volna a kisiparosoknak, hogy ilyen termékeket készítsenek – bár esetenként akár ez is előfordulhatott. A rendszer azonban működtette az öncenzúrát is: mindenki tudta, hogy a „megtűrt” kisiparost bármikor sarokba szoríthatja a hatalom. Így ezek az emberek nem keresték maguknak a bajt. Olyan témákat választottak, amelyekkel nem sodorhatták magukat veszélybe. Ebből jött létre az a furcsa csavar, hogy miközben nyilvánvalóan lett volna kereslet az ilyen jellegű, nemzeti történelmet bemutató játékokra, mégsem készültek ilyenek.
A képre kattintva galéria nyílik!– Akkor mi maradt helyettük?
– A semleges, nemzetközi témák. Nem szoktunk belegondolni abba, de ebben a korszakban ezért is voltak annyira népszerűek a western-filmek és játékok idehaza. Azoknak ugyanis nem volt semmilyen nemzeti, történelmi kötődése a helyi viszonyokhoz. Ez a politika számára gyakorlatilag egy teljesen ártalmatlan mesevilág volt Winnetou-val, indiánokkal, aranyásókkal, stb. A ’60-as, ’70-es ’80-as évek gyermekeiben hiába buzgott a nemzeti érzés, nem tudtak például 1848–49-es csatákat eljátszani magyar huszárokkal. Így maradtak az indiánok és a cowboyok. Természetesen azokban is meg lehetett találni az örömöt, de az nem a nemzeti identitás megerősítését szolgálta.
Tóth Gábor
Az ismeretlen magyar játékkészítő, akinek a replikáin felnőttünk
Kiemelt képünk Tóth Gábor, Vasarnap.hu
