Csete István atya New York állam egyetlen magyar papja, aki minden második héten 160 kilométert vonatozik New York városba, hogy az ottani egyre csökkenő lélekszámú magyar közösségnek misét tartson. Az atyával kalandos életútjáról Antal-Ferencz Ildikó készített interjút a Magyar Kurír számára, melyből az is kiderült, hogy 86 évesen még 14 évre vannak tervei.
Csete Istvánt már gimnazista korában is érték atrocitások a vallása miatt. Elmesélte, hogy az 50-es években a családja osztályidegennek számított, ezért egyszer behívták az igazgatói irodába ahol azt mondták neki:
Fiam, amíg ezen nem változtatsz, addig ide nem jössz!
Ezért nem kerülhetett gimnáziumba, később viszont nem a szokványos módon, de sikerült az eredeti terve, és orvostanhallgató lett Szegeden. Egyetemi évei közben társaival elindított egy egyetemi mozgalmat a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) révén.
hirdetésKezdetben csak az orvosi vonalon indítottak kezdeményezést oktatási reformokkal, például hogy az orosz nyelvet töröljék el, mert a német–francia–angol hasznosabb az orvosoknak. Aztán más módon is megnyilvánultak, például a kötelező hadszolgálat eltörlésének kezdeményezésével. Ebből aztán pillanatok alatt politika is lett. Tudniillik, akkor volt október 6-án a Rajk-temetés, a kivégzett elvtársak rehabilitációja pedig óriási eseménynek számított akkor.
– emlékezett vissza Csete István, majd hozzátette, akciójukra a biztonsági szervek is felfigyeltek, de nem akartak egyből lecsapni, ezért leküldtek Szegedre egy ávós csapatot, akik megfigyelték őket.
Mi ezt azzal cseleztük ki, hogy diákokat küldtünk más egyetemekre: Debrecenbe, Pécsre, Veszprémbe; én Miskolcra mentem egy barátommal, Hámori Karcsival, és erről az ávósok nem tudtak. Ott voltam a szegedi egyetemi nagygyűlésen október 21-én, beszélgettem diákokkal, majd felmentem Budapestre, ahol kitört a forradalom. Nagyon vártuk az amerikaiakat… Amikor eldördültek az ágyúk november 4-én hajnalban, örömmel nyugtáztam, hogy végre megérkeztek… Amikor az oroszok leverték a forradalmat, a diákszervezettől – amelynek tagja voltam – szóltak, hogy ne legyek naiv, meneküljek! Így a bátyámmal és néhány barátommal kiszöktünk Ausztriába.
– fűzte hozzá az atya, aki testvérével és barátaival később Amerikába ment. Az első itt töltött éveiben pincérként és ácssegédként is dolgozott, majd felvételt nyert a jezsuita Fordham University-re, ahol elvégezte az orvosi egyetemre való felkészítő képzést.
Közben a magyar politikai vonalat sem hagytam el, tartottunk kommunistaellenes beszédeket, tüntetéseken vettünk részt az orosz nagykövetség előtt. Akkoriban Charles de Gaulle volt a nagy francia államférfi, aki azt mondta: „Európa nem az Elbánál végződik, hanem az Atlanti óceántól az Urálig terjed”. Ez a mi emberünk – gondoltam – és Franciaországot választottam.
Csete Franciaországban az orvosi karriert is elvetette, a politikatudomány kezdte érdekelni. Egyszerre járt a Sorbonne-ra, és a Sciences Póra. Eközben nyaranta Amerikában dolgozott, néha egyszerre három állásban: volt olyan nap, hogy este a Metropolitanben volt jegyszedő, éjjel pedellusként takarított, nappal pedig „gépíró-kisasszonyként” dolgozott. Közel a harminchoz úgy érezte, meg kell nősülnie, amikor Emmanuele Mallard (aki később apáca lett) meghívta egy kávéra, majd egy lelkigyakorlatra.
Az Alpok tövében egy híres lelkigyakorlatos házban voltunk, körülbelül 200 másik fiatallal együtt, és egy hétig egy szót sem beszélhettünk – az nagyon tisztító gyakorlat volt. A pappal beszélhettünk, énekelhettünk, de egymással nem, csak kivételesen, „privátban”. Ezért egyik nap meghívtam Emmanuele-t a szobámba, és megkérdeztem tőle, egybekelünk-e? Nem volt túl romantikus, elismerem, furcsán is nézett rám, és mosolyogva azt válaszolta, nem, hiszen nem is ismerjük egymást rendesen, ő nem erre gondolt, nem ezért hívott oda. Nagy csalódás volt, viszont onnantól már nem a lányra, hanem a papra figyeltem. Arra gondoltam: otthon kommunizmus van, a fele világ istentelen, nem ismeri Istent vagy nem tartja fontosnak, és senki nem akar pap lenni… Ezért amolyan magyaros dacból elhatároztam, én csak azért is pap leszek
– részletezte Csete István. Később visszament Amerikába, ahol egyszer Mindszenty bíborossal is találkozott, majd belépett a ferencesek közé, hogy még jobban tudja szolgálni a magyarokat. Lett egy kis plébániája, ami 17 évig működött, itt kezdett el magyar nyelven misézni, amire akár 100 mérföldről is ellátogattak a „felvidéki” magyarok.
New Yorkban akkoriban rengeteg magyar volt – ahogy egyébként most is -, volt katolikus, református és baptista magyar templom is. Azt is megígérték, hogy a Szent István-templomban mindig lesz két magyar pap, de egyik sem lehetett plébános, és ez mindig súrlódásokat okozott, hiszen a magyar papok másodhegedűsök voltak a saját templomukban. Aztán jött a magyar rendszerváltás, és mivel az itteni magyar ferencesek száma nagyon megcsappant, kiküldtek egy vatikáni magyar származású megbízottat megfigyelésre. Ő azt a következtetést vonta le, hogy a magyar ferenceseknek be kell olvadniuk az amerikai tartományokba, vagy menjenek haza, hiszen itt már alig van magyar, nincs miért „erőltetni” ezt az ügyet.
– mondta az atya, majd hozzátette: ekkor az amerikai érsekség úgy határozott, hogy a plébániát egyesítik a szomszédos Szent Mónika-templommal, és megengedték, hogy évente kétszer legyen magyar mise: Szent István-napon és az alapítás évfordulóján.
A Szent Mónika-templom új plébánosa nagyon ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem akart együttműködni, a végén már orgonálni sem lehetett. Ezért 2016-ban megfogadtuk Keleti Mártának azt a javaslatát, hogy menjünk át a közeli, német alapítású Szent József-templomba, vagyis ide
– fűzte hozzá Csete István aki azt is elárulta, ma olyan 20–30 fő jár a magyar misékre.
Nemrég kezdett kicsit növekedni a magyar közösség, amióta néhány fiatal házaspár – főként erdélyiek – kisgyerekkel idejöttek; pár éve valóban már csak az idősebbek jártak. Winer Róbert nagyváradi származású világi bizottsági elnök szívvel-lélekkel szorgalmazza a magyarság ügyét, egymaga készíti a legszebb magyar bulletint. Az unokái is ide járnak hittanra. Nemrég érkezett egy agilis hölgy, Perényi Ágnes gyermekgyógyász, akivel együtt dolgoznak az itteni katolikus magyar közösség fellendítésének ügyén. Az én tervem az, hogy nemcsak ingázok, a hét nagy részében itt leszek. A plébániának van ugyan vendéglakása, de én máshol lakom, és nincs irodánk se, mégis szeretnék itt többet jelen lenni: meglátogatni a betegeket, foglalkozni az iskolásokkal – mintha lenne állandó papjuk. Most messze, Port Jervisben élek, ott is el kell végeznem egy kis szolgálatot, amit önszántamból vállaltam. Egyébként nyugdíjas vagyok, szabad ember, mégis besegítek ott is, mert ott a lakásom és a „felvidéki” magyarjaim, akiket nem hagyok
– mondta Csete István, és hozzáfűzte:
van még 14 évem, szeretném kihasználni, bár tudom, a Gondviselésnek nem kell határidőt szabni…
Az interjút teljes egészében a Magyar Kurír oldalán olvashatják.
Forrás: Magyar Kurír
A címlapkép forrása: Antal-Ferencz Ildikó
