Gyerekkoromban a felnőttek sokszor mondogatták, ha valaki nem volt eléggé naprakész, nem tudta az aktuális pletykákat vagy egyszerűen csak elavult butaságokat beszélt: „Le van maradva egy brosúrával.” A kommunisták ugyanis a pillanatnyilag érvényes iránymutatásról kiadtak egy kis füzetet, úgynevezett brosúrát, és mindenkinek ahhoz kellett magát tartania. Aki fölött eljárt az idő, nem vette észre, hogy már mást kell mondani, mások lettek a jófiúk és mások a rosszak, az bizony lemaradt egy brosúrával.

A történelem nem matematika. A humán tudományok másképp működnek. A fizika vagy a kémia igazságairól a szakértők döntenek, persze ők is mindig csak a „tudomány mai állása szerint”, amit aztán rendre felülírhatnak az új ismeretek. A történészeknek még nehezebb dolguk van, mert egy személy, esemény, korszak megítélésben nincsen egyetlen megoldás, nem írható fel képletben. A megítélés egyénenként, koronként, népenként változik. Mást gondolhat ugyanarról egy párttitkár vagy recski fogoly, egy jobbágy vagy egy földesúr, Columbus hajósai vagy az őslakosok; máshogy nézünk rá száz, ötszáz vagy kétezer év után, és természetesen eltérően vélekedhet egy magyar, egy román vagy egy német.

Azért valamiféle konszenzusnak mégis ki kell alakulnia, amiben a nemzeti emlékezettel szemben a történészek, politikusok – bárhogy is igyekeznek – nem fognak tudni győzedelmeskedni. Jó példa erre a finnugor rokonság kérdése, ami százötven évnyi akadémiai nyomás után sem vert gyökeret a néplélekben; hagyományaink, könyveink, filmjeink, szimpátiánk, Himnuszaink (a magyar és a székely egyaránt) a hun rokonságot vallja, gyermekeinket Bendegúznak, Attilának és Csabának kereszteljük, nem Vejnemöjnennek.

A politika persze igyekszik kiterjeszteni befolyását az emlékezet fölé, a pártállam négy évtizede alatt át- és újraértelmezte a történelem megannyi nézőpontját. Ezeket 1990 után csak részben sikerült orvosolni. A sok vitatott személy és esemény közül kiemelkedik Horthy Miklósé, akit a balliberális oldal mereven elutasít. Még ha Kálmán Olga le is van maradva egy-két brosúrával, amikor lenácizza a kormányzót, Horthy negatív megítéléséből továbbra sem engednek. Értékrendjükbe azonban belefér, hogy az anarchista-kommunista Szabó Ervin továbbra is a fővárosi közkönyvtár-hálózat névadója; a minimum kétes elbírálású, a rendszerváltás kisiklatásában dicstelen szerepet játszó Göncz Árpád városrészt és a pufajkás múltját soha meg nem bánó és jóvá nem tevő Horn Gyula szobrot kaphatott. Létezik nálunk egy erőszakos kisebbség, amelyik meg akarja határozni, ki kanonizálható, miközben ők maguk nincsenek kanonizálva. (A magyar társadalom többsége, a választópolgárok éppen úgy nem állnak mögöttük, mint a magyar tradíciók.)

hirdetés

A tiszteletnek persze lehetnek különböző fokozatai. Létezik megkérdőjelezhetetlen nemzeti konszenzus a tananyagról, a megült ünnepekről. Emellett kaphat utcát, emléktáblát egy adott közösség helyben tisztelt kiemelkedő személyisége.

Horthy helyzete különleges. Nyilvánvalóan ő nem pusztán egy kenderesi földbirtokos, akit helyben elismernek. A budapesti szobor akadálya nem az, hogy kiterjesztjük-e a tiszteletet országos szintre, hanem hogy jár-e a tisztelet. A parlament egyik irodája határeset. Az Ország Háza kiemelt terület, de egy iroda mégis korlátozott nyilvánosságú hely. A Mi Hazánkat a parlamentbe juttató választói akarattal bizonyára nem ellenkezik ez a gesztus, tehát a „képviselet”-be bőven belefér.

Horthy politikai pályáját e helyütt nem érdemes elemezni, sokan megtették már; egyik serpenyőben a Trianon utáni helyreállítás, a békés revízió, vele átellenben a második világháborús felelősség kérdése áll.

A románok értelemszerűen nem állítanak szobrot Horthynak, mi meg Avram Iancunak.

Ha a kommunista Nagy Imre, aki csak estére állt be szőlőmunkásnak, megkaphatta az egy dénárt (és szerintem jogosan, mert bármit is tett addig, vállalt halálával a nemzet mártírja lett), akkor Horthynak – aki azért reggeltől ott dolgozott már a szőlőben, még ha esetleg néha nem is jó vesszőt metszett le – is kijár az invitálás: „Menj be urad örömébe!”