Limai Szent Róza szűzre emlékezünk
Isabel Flores y de Oliva Limában született 1586 áprilisában. A család egy indián szolgálója kezdte Rózának becézni, és a név rajta maradt, ez lett a bérmaneve is. A Szűz Máriáról nevezett Róza – ezt a nevet mint harmadrendi domonkos nővér kapta később. A Magyar Kurír megemlékezése.
Dél-Amerika és Peru számára olyan jelentős szent ő, mint Itáliának Sienai Szent Katalin vagy Spanyolországnak Avilai Szent Teréz.
Róza egész életében vezekelt: hajának levágásával tiltakozott és fordult szembe családja tervével, hogy feleségül adják egy jó házból való ifjúhoz;
a kezeit oltatlan mésszel csúfította el; a derekán haláláig egy súlyos lakattal lezárt láncot viselt; a fejére vasból készült töviskoronát rakott; ciliciumot hordott és ostorozta magát; az ágya kemény deszkából készült; szülei házából kiköltözött a kertbe egy saját kezűleg épített kunyhóba. E vezekléseivel is lelki anyja és mesternője, a kétszáz évvel korábban élt, s ugyancsak domonkos harmadrendi Sienai Szent Katalin példáját követte.
Mindez környezetét részben csodálatra, részben megütközésre indította. Ő maga azonban tudta, hogy – Szent Pál szavaival élve – hiába adná oda a testét egészen elégő áldozatul, hiába osztaná szét mindenét a szegényeknek, ha a szeretet kettős törvényét nem teljesíti, semmit nem használ neki. Ezért minden erejével és figyelmével Isten és a felebarát iránti szeretet útján akart járni. Szerette és követte Sienai Szent Katalin példáját; buzgón olvasta Granadai Szent Lajos és Keresztes Szent János írásait; csodálattal és imádsággal kísérte Solanói Szent Ferenc perui misszióját, melyet az indiánok között végzett.
1606. augusztus 10-én öltötte magára a domonkos harmadrendi nővérek ruháját.
Azért nem lett domonkos apáca, mert Peruban akkor még a domonkos rend női ága nem telepedett le. Szerzetesi ruhája nem választotta el az emberektől, hanem mindenki számára nyilvánvalóvá tette életének lényeges célját: Krisztusnak szentelte magát.
Napjaiból olykor tizenkét órát töltött imádsággal. Lelkigyakorlatait kézimunkával váltogatta: font, szőtt, hímzett, művelte a kertet, és bevételeivel szüleit támogatta. Életformája lett az Úr Krisztus jelenlétében való élet és a vele való szüntelen társalgás. Éppen ez jelentette lelki életének mindennapos táplálékát.
Mint a többi nagy szent, sokat szenvedett az Egyházért.
Gyötrelmeiről így írt: „Az életgyónás igen nagy szenvedést jelentett… Szorongás, vigasztalanság, elkeseredés, kísértés, harc, meghazudtolás a gyóntató atyák részéről, meg nem értés emberektől, betegségek, fájdalmak és a láz.” Sokat betegeskedett, és kis házában maga is ápolt betegeket és haldoklókat. Ebből nőtt ki a rendszeres szegénygondozás Peruban.
A szigorú vezeklés, a másokért való szünet nélküli fáradozás következtében fiatalon, 1617. augusztus 24-én halt meg, s utolsó óráiban lassan és nagyon meggondoltan mondogatta: „Jézusom, Jézusom, maradj mellettem!” Amikor holttestét átvitték a Szent Domonkos-templomba, olyan tömeg kísérte, hogy az alkirály katonáinak kellett megvédeniük.
Halála után azonnal általános tisztelettel vették körül Limától Madridig. Először a Szent Domonkos-templom főoltára közelében, majd a Sienai Szent Katalin-kápolnában temették el.
1668. február 12-én avatta boldoggá IX. Kelemen pápa. 1669-ban Lima, majd egész Dél-Amerika és a Fülöp-szigetek patrónája lett. Arc-és bőrbetegségek ellen is kérték oltalmát. X. Kelemen avatta szentté 1671. április 12-én. Ő Dél-Amerika első kanonizált szentje.
Ünnepét 1727-ben vették fel a római naptárba, augusztus 30-ra. 1969 óta augusztus 23-án ünnepeljük.
Limai Szent Róza életútjáról bővebben a Magyar Kurír oldalán olvashatnak.
(Forrás, címlapkép: Magyar Kurír)
