Ungváry Zsolt: Itáliai színesek
Feleségem olasztanár, ezért néhány napra minden évben igyekszünk elmenni Itáliába.
A magánszálláshelyeket kínáló népszerű online piactéren keresztül általában olcsón, lakásokban töltjük ezt az időt. Ezúttal szállásadónkkal – egy hölggyel – nem találkoztunk személyesen, de a berendezésből nyilvánvalónak látszott, hogy két kisgyerekkel élnek itt, még magyar viszonylatban is inkább szegényesen. Az otthon néhány szokatlan fali díszéből és az olasz konyhára csak részben jellemző fűszerkészletből Columbón edződött nejem megállapította, hogy az apuka valószínűleg afrikai eredetű. Az egyik szekrény kissé eldugott, belső oldalára ragasztva aztán meg is pillantottunk egy gyerekkéz alkotta vízfestményt: fehér nőt és fekete férfit ábrázolt. Így, ha minden igaz, egy vegyes család vendégeiként töltöttük a vakációt.
Ez persze nem is meglepő, ha az olasz városok utcaképét figyeljük. A szemlátomást immár helybéliként viselkedőkön kívül egyébként a turisták igazán népes táborában is a Föld megannyi fajtája megtalálható, vége van annak a világnak, hogy csak a nyugati és a távol-keleti ember kel útra más tájakat felfedezni.
A hagyományok alapján azért még a régi épített örökség, és benne természetesen a templomok számítanak az elsődleges célpontnak, ám a huszonegyedik század hitét, vallását és gyökereit vesztett alakjai úgy bolyonganak a középkori oszlopok, festmények és szobrok között, akár a római romokon. Idegenül, értetlenül, egy kis csodálattal vegyes unalommal, jó diákként kipipálva a kötelező feladatokat.
A milánói dóm tetején fegyelmezett sorban, mint Lidl-pénztárnál, mielőtt újat nyitnak, várják, hogy a túra végére érjenek, miközben mindannyiuk zsebében ott lapuló digitális masinájukkal (amely telefon, fényképezőgép, naptár, zenelejátszó és személyi asszisztens egyben) fotók százait készítik azokról a kőcsipkékről és aprólékosan kimunkált szobrokról, amelyeknek alkotói abban a biztos tudatban végezték a dolgukat, hogy valószínűleg soha senki sem látja majd közelről ezeket az alkotásokat.
Sosem tudjuk meg, vajon az öt-hat évszázada porladó kőfaragót eltöltené-e bármilyen elégtétellel, ha látná a borsos jegyárakat sem sajnáló utódait, amint keresztet ugyan nem vetnek az örökmécses előtt, de elektromos felvonón felmennek a tetőre közelről megszemlélni, amit régen csak a tériszonytól nem szenvedő készítők láthattak az állványzatokon egyensúlyozva.
A dóm után, kiegészítő programként – a fiúk kérésére – a futball egyik hasonlóan híres szentélyébe, a San Siro stadionba is ellátogattunk. Az impozáns aréna környéke elég lepukkant volt, belépti díjnak viszont szedtek annyit, amennyiért szerintem év közben már meccset is láthattak volna. Mi, felnőttek erre már sajnáltuk a pénzt, inkább vágytunk egy hideg italra, ám a hetvenes évek magyar pályáit idéző jegypénztárak közötti alkalmi büfé alig volt színvonalasabb, mint a siófoki, amit nyaranta egy-egy NB II-es meccsen meglátogatunk. AC Milan-drukker nagyfiunknak akartunk valami szuvenírt hozni; a shop szegényes választékából végül egy pólót vettünk, de mivel a milanos papírtasakok már elfogytak, ezért egy interesbe tették bele.
(Ez olyan, mintha valakinek az Orbán-beszéddel fűszerezett nagygyűlésen a fideszes hűtőmágnest az alkalmi árus Népszavába csomagolná.)
Némi elégtétellel azért megállapítottam, hogy a dómra nagyságrendekkel többen voltak kíváncsiak, mint a focipályára, bár készségesen elismertem, hogy egy meccsnapon már nem biztos, hogy így lenne. Ráadásul azzal sem érvelhettem, hogy a dóm misenapon legyőzné a San Sirót, mert a szombati, előesti misén – igaz, egy kisvárosban, Goriziában – rajtunk kívül összesen tizenheten voltak.
Nem tudom, a mi szállásadóink melyik helyszínhez vonzódnak inkább, az viszont kétségtelen, hogy
a színes bőrű családok mind sok gyerekkel érkeztek templomot és stadiont megtekinteni, a fehérek pedig jobbára kutyával.
A címlapkép forrása: Pixabay.com
