Mikor fog a világ tapsolni a keresztény könnyűzenének?
Leginkább az amerikai vagy az angliai keresztény könnyűzenei előadókról hallható, hogy egyikük-másikuk mennyire nagy népszerűségnek örvend. Külön művészeti díjak is létrejöttek, hogy elismerjék az ebben a zenei stílusban alkotó legjobbakat. A stadionok zsúfolásig megtelnek emberekkel, akik Isten magasztalása miatt gyűltek össze egy-egy híres előadó koncertjére. Még a világi sajtó és média is említésre méltónak találja, hogy a befutott előadók keresztény ihletettségű dalairól hírt adjon. A kérdés, hogy vajon kialakul olyan helyzet, ahol a keresztény könnyűzene és a benne megfogalmazott evangéliumi örömhír valaha sikeres lesz a világi színtereken?
Nem túl elegáns a konklúzióval kezdeni, mégis azonnal megválaszolom a feltett kérdést: nem. Aztán máris korrigálnom kell a véleményemet. Amennyiben és amilyen mértékben a világ befogadja Isten szeretetét, olyan mértékben válik és válhat elfogadottá, úgymond sikeressé a keresztény könnyűzene a világban.
Ezt a meglehetősen kategorikus meglátásomat Pál apostol kijelentéseire – no, meg Jézus ígéretére – alapozhatom teljes bizonyossággal. Az apostol így fogalmaz: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei.
Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.
De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk” (Róm 8,14-18).
Jól látható, hogy az „istengyermekek” boldogok, hiszen nem szolgák többé, hanem szabadságban élhetnek. Azonban ez a szabadság azáltal nyerhető el, hogy teljesen azt az utat járják be, amit Jézus Krisztus, akinek immár a társörökösei lettek. Ezt Jézus ígérte meg nagyjából a nyolc darab boldogságmondása után, hogy az ő nevéért, tehát konkrétan őmiatta miránk is ugyanaz a sors vár, mint őrá.
Ha tehát egy szóban forgó keresztény könnyűzenei előadó Jézus Krisztusnak adta az életét, és minden elénekelt dallama, elpengetett hangja a gitárján az Isten fiáról szól, soha nem számíthat nagy rajongásra a művészete iránt. Épp ellenkezőleg:
a világi könnyűzenei stílus szakmai színvonalával vetekvő előadásáért leginkább megvetést kell „begyűjtenie”. Ez az elutasítás lesz annak jelzője, hogy a jézusi úton jár.
Sajnos ez az előre borítékolt kudarc nem teszi annyira vonzóvá a keresztény könnyűzenei karriert. Vannak persze, akik küzdenek ezzel a meglátással, és mindenáron „keresztény sztárokká” kívánnak válni. A sztárság valószínűleg még meg is valósulhat, a kereszténység azonban szép lassan (vagy gyorsan) elpárolog mellőle.
A mögöttünk hagyott Ez az a nap!-on láthattuk a nemzetközileg ismert keresztény könnyűzene krémjének egy jó részét. A hazai előadók színe-java is fellépett a nemzet stadionjának megaszínpadára. A több mint negyvenezer ember a lelátókon és a küzdőtéren pedig ünnepelt. Volt azonban egy jól megfogható különbség a világi, hasonló méretű zenei események és az említett dicsőítő nap között.
Mind az előadók, mind a közönség egy név miatt gyűlt össze, akit közösen ünnepeltek a világi mércével is topkategóriás zenei stílusban.
Az esemény valódi sikere tehát nem a világi „pontozás” szerint vált sikeressé, nem a létszám miatt és a helyszín méretei okán, hanem egyedül Jézus Krisztus személye miatt. Ja, és hogy erről mégis miért volt érdemes hírt adnia szinte minden létező orgánumnak? Tessék csak utánanézni: nem a keresztény értékrend, hanem a világi mérőszámok ütötték meg azt az ingerküszöböt. A keresztények eddigi legnagyobb, soha nem látott keresztény könnyűzenei és felekezetközi eseménye mellett már nem lehetett szótlanul elsétálni – hiába masíroztak a nem bibliai ihletettségű családmodell alulöltözött képviselői Budapest utcáin ugyanabban az időben.
Vagyis a világ sajnos még mindig nem Jézus Krisztust ünnepelte, akiről ezek a dalok és az előadóik tanúságot tettek, hanem pusztán csak elámult a világi szempontból is jelentős méreteken.
Ez a világi csodálkozás akár kísértésként is jelentkezhet a keresztények számára, hogy a világi elismertség után kezdjenek el loholni.
Emlékeznünk kell szintén Pál apostol buzdító útmutatására: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri” (1Jn 3,1). A keresztény könnyűzene sikerességével párhuzamba állítva újra megfelelhetünk az első kérdésünkre:
a keresztény könnyűzene és a benne megfogalmazott evangéliumi örömhír valaha sikeres lesz a világi színtereken? A válasz továbbra is: nem. Illetve mégiscsak igen, de csak olyan mértékben és akkor, amennyire és amikor minél több ember befogadja életébe Isten szeretetét, megismerve az Atya jóságát.
Gável András
Fotó: Nehézy László. Több mint negyvenezren az Ez az a nap! rendezvényén 2022-ben a Puskás Arénában.
