Dicsőítő zenei szolgálat: ingyen vagy pénzért?
Prazsák László énekes, gitáros dalszerző szüntelenül Isten dicsőítését végzi. A teljes idejű szolgálatról írt kiadványa bibliai alapokra támaszkodva mutatja be, hogy nem helytelen az egyházi szolgálattevők díjazása. „Az az álmom, hogy Magyarországon sok teljes idejű dicsőítő csoport és keresztény zenekar fog munkába állni, ahol nem csak a dicsőítésvezető, hanem a zenészek is a szolgálatból fognak megélni” – írja a szerző, hozzátéve: ehhez az anyagiakkal kapcsolatos egyházi szemléletváltásra lesz szükség az egyes közösségekben.
Sok egyházi zenekar tudja, hogy Isten arra hívta el, hogy őt dicsőítse az egyházi közösségekben vagy akár a világi színtereken evangelizáljon. Mégis szüntelenül felmerül a mindent leblokkoló kérdés: vajon miből fogunk akkor megélni? És bizony ez az aggály jól tükrözi, hogy a hit megélésének milyen fokán állnak egyházi közösségeink. Sok esetben azonban leginkább egy olcsó, vallásoskodó kifogásról van szó. Egyszerűbb fennakadt szemekkel azt mondani, hogy az Istenért végzett szolgálatért egyenesen bűn pénzt elfogadni, hiszen az minden esetben önkéntes kell, hogy legyen. A Biblia azonban homlokegyenesen mást tanít: „mindössze” 2350 vers szól a pénz és a vagyon kezeléséről.
Az Ószövetségben Ádám hetedik leszármazottja, Lámek Ádá nevű feleségétől született fiát Júbálnak hívták, aki a fúvós és húroshangszerek zenészeinek őse lett. Ebben a korszakban tűnik fel Énok, aki „Istennel járt”. Feltehetőleg teljes idejű próféta volt. Innen kicsit nagyobb ugrással jutunk el Mózesig, aki az első klasszikus teljes idejű szolgáló volt.
Mózesen keresztül Isten egy egész törzset jelölt ki Izraelben, hogy neki szolgáljanak. Lévi törzse közül kerültek ki a papok, az énekesek is. A szolgálattevők ellátására Isten azt parancsolta, hogy a nép tizedét adják oda nekik.
Dávid király idejében kezdődött meg a folyamatos, 24 órás dicsőítő és imaszolgálat. Ebben 4000 ember tevékenykedett teljes időben. Dávid, Isten indíttatását követve, tehát nem keveset áldozott Istennek.
Az Újszövetségben Jézus „vándorgyülekezetében” 20, maximum 30 embert találunk. Az apostolok minden bizonnyal teljes időben a Mesterrel voltak. Ezért még a korábbi polgári munkájukat is otthagyták. Később ez a szemlélet megmaradt az induló egyházban is. A vezetők minden idejüket az imádat, az igehirdetés és a tanításnak kívánták szentelni.
Pál apostolról azonban azt olvassuk, hogy sátorkészítő volt. Ebbe csimpaszkodnak bele a dicsőítő zenei szolgálat – és majdnem minden egyéb egyházi szolgálat – ingyenessége mellett kardoskodók. Annak ellenére, hogy éppen Pál apostol világosan állást foglalt ebben a kérdésben: „Nem tudjátok, hogy akik Jeruzsálemben a templomi szolgálatot végzik, onnan kapják az élelmüket is? Akik az oltár körül szolgálnak, azok részt kapnak az oltárra vitt adományokból. Ehhez hasonlóan rendelte az Úr is, hogy akik az örömhírt terjesztik, azok abból is éljenek meg” (1Kor 9,13-14).
Pál tehát az ószövetségi példákra alapozva kiállt a teljes idejű szolgálat mellett. Akik tehát az evangéliumot hirdetik, meg kell hogy éljenek a munkájukból.
A „pogányok apostola” 30 éves szolgálata alatt mindössze három városban, összességében rövid ideig dolgozott: Tesszalonikában, Korinthusban és Efezusban.
A korinthusi gyülekezetben Pál nem fogadta el a helyi közösség támogatását – valamilyen egyéb ok miatt „ingyen” szolgálta őket. Mindeközben a mélyszegénységben élő macedóniai gyülekezet támogatta őt. Feltételezhetjük, hogy a korinthusi gyülekezet tagjai még nem álltak azon a fokon hitben, hogy Pál tevékenységében meglássák Isten művét. Az azonban megállapítható, hogy a folyamatos szolgálat végzése közben aligha juthatott idő egy-két sátor elkészítésére. Mindössze akkor, amikor még Szilás és Timótheus nem érkezett meg a gyülekezeti támogatással Béreából. Mivel Pálnak ekkorra elfogyott a pénze Akvilával ás Priscillával közös, sátorkészítő vállalkozásba kezdtek.
Pál apostol tehát nem minden szabad idejét, hanem minden idejét annak szentelte, hogy Isten üzenetét hirdesse. Eközben elfogadta az újonnan alapított gyülekezetektől az anyagi támogatást, hogy tovább szolgálhasson. A gyülekezetek az adakozásuk következében megtapasztalták Isten természetfeletti gondviselését.
A hit lett a teljes idejű szolgálat mozgatórugója az adakozók és a szolgálattevők számára egyaránt. Az adakozók meglátták, hogy Isten ügyére áldoznak, amelyért sokszoros áldásban van részük. A szolgálattevők pedig hitték, hogy nem hátrálhatnak meg egzisztenciális-anyagi félelemből attól, amire Isten hívja őket.
„Ehhez meg kell, hogy változzon a gyülekezetekben, a keresztény szolgálatokban és a missziókban az anyagiakhoz való hozzáállás. Meg kell szabadulni attól a vallásoskodó szellemtől, aki azt mondogatja, hogy a szolgálatnak ingyen kell lenni, és Pál is dolgozott, stb… Hiszem, hogy ha ez a szemléletváltás végbemegy, akkor nagyon sokan fognak felszabadulni a teljes idejű szolgálatra” – írja kiadványában Prazsák László teljes idejű dicsőítő zenész.
Forrás: Prazsák László, A teljes idejű Szolgálatról – Mit mond a Lélek a Gyülekezeteknek, Imádság Háza Alapítvány, 2021.
Címlapkép forrása: pxhere.com
