Molnár Miklós atya: Már élünk, mert Krisztus az Élet!
Amikor látja, hogy az általa kiválasztott nép hűtlen hozzá, maga jön el, hogy megmentse a kapcsolatot. Az Ő megoldása az, hogy Önmagát áldozza fel azért, hogy ne szakadjunk el Tőle. Ma sokan vágynak arra, hogy ők váltsák meg az emberiséget, a hazánkat, az Egyházunkat a bűneiktől, terheiktől. Csak éppen arra nem szánják rá magukat, hogy ezért önfeláldozást vállaljanak, helyette mindig mást akarnak feláldozni, vagy mástól várják, hogy változzon meg.
Krisztus arra biztat, arra mutat nekünk példát, hogy a változást magunkban kell elkezdenünk, önmagunk odaadásával.
Az elmúlt napokban megkezdett ünnep, amely ezen a vasárnapon éri el a beteljesülését, éppen annak a nagyfokú szeretetnek a titkát járja körül, amely komolyan veszi, hogy elsősorban a saját kezünkben van az életünk sorsa. Hogy nekünk nem az a dolgunk, hogy mások bűnein csámcsogjunk, azok miatt bosszankodjunk, vagy mások elismerését várjuk. A mi dolgunk, hogy hűségesek maradjunk ahhoz a Jézushoz, Aki feláldozta magát értünk. Ennek pedig az az útja, hogy a hivatásunkban hűségesen helytállva, mi magunk szentelődünk meg. Ezt a belső szabadságot senki nem veheti el tőlünk. Ez Krisztus békéje, amit az apostoloknak akar adni, és amely felvértezi őket arra, hogy akár a szenvedések ösvényét is végigjárják a nélkül, hogy kárt szenvednének.
Amikor azt érzem, hogy a hivatásom akadállyá, teherré válik, érdemes idejében eszmélni, mert vélhetően azt jelenti ez a válság, hogy nem jól élem azt az utat, amelyről az Úr így nyilatkozik: „az én igám édes, az én terhem könnyű” (Mt 11,30). Amit Ő szeretne tőlünk, hogy a magunk útján boldogságra leljünk (vö.: Jak 1,25).
Megrendítő az a bensőségesség, amellyel Jézus az utolsó vacsorán az apostolaival beszél és velük viselkedik! Ez egy olyan dolog, amiért végtelen hála van bennem a papságom miatt. Az Isten olyan mélyen feltárja nem csak az Ő szívének, de a Szentháromságnak a titkát, amit emberileg meghatottan szemlélhetünk csak, de fel nem érjük.
Mennyire más az, ahogyan a világ látja Jézus halálba vezető útját, és ahogyan az apostolok felismerik az Atyához visszatérő személyt Benne!
Amikor a papság a szent szertartásokat végzi, belép ebbe a misztériumba és rajtuk keresztül valósul meg Isten műve a világban. Ez a szeretetben való együttműködés a papság legközpontibb oka és értelme, amely a világban jelenvalóvá teszi ma is az Úr szeretetét. Ezért a papság elsősorban nem aktivitás, hanem dinamika, ahogy minden kapcsolat. És nem mi váltjuk meg a világot, hanem bennünk váltja meg ma is Jézus, amikor magunkra vesszük a keresztünket.
Az ördög arra sarkall, hogy szabadulni akarjunk a keresztünktől. Isten arra, hogy ha nehéz, tekintsünk Jézus keresztjére és lássuk meg benne a feltámadás biztos reményét: „lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa” (ApCsel 2,24).
Egyedül sosem leszünk képesek diadalmaskodni sem ezen a világon, sem a halálunkon, de Istennel eggyé válva esélye nincs semminek ellenünk.
Ezért a gonosz csábítása mindig el akar majd kergetni minket a Jó Pásztor közeléből, de ha van eszünk, éppen Vele keressük a legbensőségesebb közelséget!
Krisztus feltámadt, ez a világ már többé nem annyi, amit láthatunk, vagy amit mérhetünk, hanem sokkal több! Isten járt köztünk és megváltotta nem csak az emberiség egészét, de az én személyes tetteimet, áldozataimat, keresztjeimet is. Isten maga cselekszik általunk, hiszen mi vagyunk a keresztáldozatban született tagjai Krisztus testének, az Egyháznak. Mi már a feltámadásban élünk, már átmentünk az életre (vö.: Jn 5,24).
Címlapkép: Pixabay.com
