Kereng az interneten egy írás: az elbeszélő egy 25 milliós Mercivel járó, Budán élő értelmiségi, aki megszedte magát külföldön, majd hazajött, és itthon is másfél milliós fizetést visz haza – ennek megfelelően családosként közel hétszámjegyű adóvisszatérítésben részesült. Korábban rezsicsökkentve fűtötte a jakuzziját, de most már napelemrendszert is szereltetett házára állami támogatással, miközben a CSOK-ot is felvette. Ugyanakkor filantróp ellenzékiként már negyedszer próbálta a választásokon hatalomra juttatni a baloldalt, hogy végre elvegyék tőle a pénzt és a szegényeknek adják, de mivel a fogatlan és fogalmatlan csórók már megint megszavazták a Fideszt, nincs mit tenni, továbbra is kénytelen lesz Dagobert bácsiként fürdőzni a vagyonában.
Elsőre elbizonytalanodhat az olvasó, nem egy jól sikerült paródiáról van-e szó – amikor a többdiplomás, világlátott főhős azzal támasztja alá az országgal kapcsolatos szerteágazó ismereteit, hogy „megnéztem a videókat vidékről meg a falvakról”, az azért elég erős (mi a múltkor egy Skodával simán eljutottunk Borsodba, személyesen megtekinteni a harmadára csökkent mélyszegénységet, így valószínűleg egy Mercedessel is sikerülne ez a bravúr), de miután ellenzéki szavazók rommá osztogatják a bejegyzést azzal, hogy mennyire igaz, frappáns és találó, induljunk ki abból, hogy a leírt, mégoly fiktív tényállás egy valós kérdést feszeget. Hogy
a szegény gazdag liberálist agyontámogatja az állam, az önsorsrontó választópolgárok pedig ezt csak tűrik, tűrik, sőt támogatják.
Ugyanakkor szeretnék mindenkit megnyugtatni: ha valami álprobléma, akkor ez az.
Elöljáróban figyeljünk fel arra az elemre, hogy hősünk korábban külföldön élt, ám hazaköltözött, és itt is simán megvan neki a 4000 euró per hó, miközben itthon lakást se kell bérelnie, hisz van neki saját háza. Mi, szintén hazaköltözők ezen egy pillanatig sem lepődünk meg, ámde a nagyközönség eddig következetesen azt hallgatta, hogy innen mindenki menekül, haza pedig csak a lúzer jön, merthogy az itthoni fizetések nem versenyképesek a nyugati életszínvonalhoz szokott polgár számára. Erre most egy mintaliberális példájával szemléltetik, hogy mindez ostoba tévhit. De a remek történet egyben a „tisztességesen, fideszes kapcsolatok nélkül itthon nem lehet boldogulni” axiómát is porrá zúzza:
hirdetéslám, főhősünk pártkönyv nélkül lubickol a jólétben. Megy ez tehát, csak akarni kell.
De lássuk a vélt anomáliát, a saját lábukon álló családok „túltámogatását”. Sokak számára talán nem egyértelmű, de attól még, hogy valaki jogosult valamely támogatás igénybevételére, egyáltalán nem kötelező élnie ezzel a lehetőséggel. Aki nem tartja méltányosnak, hogy a 300 milliós kérójára elhelyezendő napkollektort részben az állami költségvetés finanszírozza (nahát, ellenzéki is simán nyer a pályázaton!), az gond nélkül megteheti, hogy nem nyújtja be a vonatkozó kérelmet. Elegánsan megveszi zsebből az egészet, így több marad a rászoruló polgártársaknak. Ennyi a trükk.
Előfordul persze olyan is, hogy kéretlenül részesül állami juttatásban a burzsuj: például automatikusan csökkentik a rezsijét.
Ugyanakkor ez esetben sem áll fenn olyan jogszabályi kötelezettség, hogy az így megspórolt összegeket mindenkinek saját magára kell költenie. Szerencsére az összes gázszámlán ott olvasható, hány forinttal is kellene többet fizetni kormányzati beavatkozás hiányában – igazán nem bonyolult odaülni a netbank elé, és a számlán szereplő megtakarítást egy az egyben átutalni valamely nemes célra. A felnőtt bázisdemokrata nem állambácsitól várja, hogy (jó sok adó beszedése és jó sok segély kifizetése révén) maradéktalanul elvégezze az újraelosztást, hanem saját maga is képes proaktívan pakolni vagyonából oda, ahol arra szükség mutatkozik.
De ha mégis jobban esne bevonni a közigazgatást, arra is van megoldás:
mindenki, akit zavar, hogy nem pikkel rá a Pénzügyminisztérium, bekopogtathat egy szívének kedves, ellenzéki vezetésű önkormányzathoz és odaadhatja nekik a NER-től kapott pénzeket, beleértve az egykulcsos adónak köszönhetően a zsebében maradó csinos összegeket is.
Rendelkezzenek vele a választási programjuk szerint. Így kicsiben ki lehetne próbálni, mennyivel csökken a társadalmi egyenlőtlenség, ha a középosztálybeli nagycsaládostól elvesszük azokat a többletforrásokat, amelyekből ma akár még takarítónőt is képes finanszírozni, és az így elvett pénzből duplájára növeljük a takarítónők családi pótlékját és kilenc hónapra hosszabbítjuk meg az álláskeresési járadék időtartamát. Ha ez a demonstrációs projekt bejön, és a középosztály megsarcolása a szegénység eddiginél jelentősebb mértékű csökkenéséhez vezet, ígérjük, legközelebb megfontoltabban szavazunk.
Címlapkép: Pixabay.com
