Szenes: A háború legrosszabb része még hátra lehet
– Nemrégiben beszéltünk arról, hogy miért vallott kudarcot az orosz villámháborús-stratégia. Hogyan folytatódott ekkor a háború?
– Igen, az első két nap után, a nagy lefejező csapás sikertelensége miatt sokkal nagyobb ukrán katonai erő maradt meg, mint ahogyan gondolták. Történt azonban egy másik váratlan fordulat is. Az orosz politika abban bízott, hogy Kelet-Ukrajnában a civil, orosz nyelvű lakosság támogatja majd őket.
Harkov városában egyértelművé vált, hogy nem kenyérrel és sóval várják az orosz csapatokat.
Az ukrán lakosság orosz nyelven követelte az orosz katonáktól, hogy „a megszállók menjenek haza!”. Tehát az, ami február 22-én két nappal a háború előtt a szakadár államokban történt – hogy tűzijátékkal, népünnepéllyel fogadták az orosz „békefenntartó” katonákat – nem valósult meg,
sőt ellenségesen fogadták a bevonuló csapatokat.
– Ez egy igen jelentős stratégiai hiba volt a Kreml részéről.
– Igen, ráadásul az orosz hadsereg elutasítása alapvetően kérdőjelezte meg azt a politikai célt, hogy ez a háború valójában az orosz kisebbség védelméért zajlik. Azzal, hogy Kelet-Ukrajnában nem állt át a lakosság az oroszok oldalára, azt is jelenti, hogy mindenért meg kell harcolniuk. Minden településért meg kellett küzdeni, kisebb-nagyobb harcokat megvívni, ami megakadályozta azt, hogy a csapatok közvetlenül a fő feladatok teljesítésére indulhassanak. 
– Melyek voltak ezek?
– Az orosz csapatok négy irányból kezdték meg a támadásokat. Északról, Belorusz felől Kijev, észak-keletről pedig Harkov felé indultak meg. Kelet felől Oroszország és a két szakadár népköztársaság területéről támadtak, továbbá a Krím-félszigetről észak és kelet felé nyomultak előre, aminek következtében az Azovi-tengertől elvágták az ukránokat.
Lényegében délen most itt zajlanak a harcok, bár Mariopult gyakorlatilag már bevették.
Az orosz csapatok mindenütt teret nyertek, bár nem minden hadszíntéren zajlik egyforma ütemben az előrenyomulásuk.
– A frontvonalak alig változtak az elmúlt hetekben. Az elakadás miatt egyre több a rombolás és a civil áldozat?
– Ezen a területen sajnos nincs fordulópont, mindez a háború velejárója. Láthattuk, hogy a tüzérségi támadás hatására a házak kártyavárként omlanak össze, vagy rongálódnak meg súlyosan.
Ugyanakkor hozzá kell tenni azt is, hogy a civil közlekedési infrastruktúra egy részét maguk az ukrán katonák robbantották fel. 
A hidak, vasúti csomópontok elpusztításával kívánták elérni azt, hogy az orosz előrenyomulást megállítsák, illetve csökkenteni tudják annak sebességét. Azaz a hírekben látható utak, hidak, csomópontok megrongálásának jelentős része az ukránokhoz kötődik, de a városokon belüli pusztítás az oroszok számlájára írandó.
A déli kikötőváros, Mariopul 80 százaléka gyakorlatilag elpusztult.
Egy friss adat szerint Ukrajna már egy billió dollár értékű kárt szenvedett el.
Az oroszok az általános stratégia szerint kimondottan katonai célpontokat támadnak, nem kívánják a civil áldozatokat szaporítani, de sajnos mindig van ún. „járulékos veszteség”. Nagyon vigyáznak például arra, hogy az olaj- és gázvezetékek ne sérüljenek meg.
Az atomerőművek esetében sem egyszerűen elfoglalásról van szó, hanem biztonságba helyezték azokat.
Nem azért vették be őket, hogy lerombolják és nukleáris katasztrófát okozzanak, bár a politikai nyilatkozatokban időről-időre megjelenik a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés. 
– Akkor mik is pontosan az orosz hadműveleti célok?
– Az első naptól fogva három nagyvárosért folyik a harc: Kijevért, Harkovért és Mariopulért.
Az ukrán fővárosról hamar kiderült, hogy annak bevétele hatalmas falat lenne, ahhoz további nagy erőket kellene behozni az országba.
Úgy tűnik Kijev elfoglalásával felhagynak az oroszok, most Harkovért és a kelet-ukrajnai területekért folyik harc, különösen a Donyecki megyéért, mert azt még nem tudták teljes egészében elfoglalni. Mariopul gyakorlatilag az oroszoké, már csak utóharcok folynak.
– Ha ez a két város elesik, vége lehet a háborúnak?
– Mariopul és Harkov elfoglalását az oroszok győzelemként tudnák kommunikálni. Erre nagy szüksége van már Vlagyimir Putyinnak, hogy az arcát megőrizhesse odahaza. A két szakadár állam pedig kérni fogja az orosz „Anyácskát”, hogy fogadja vissza őket.
Minden bizonnyal el is fogják indítani a csatlakozást, hogy Oroszország részeivé váljanak.
A hadműveletek eredményeképpen a Krím-félszigetet és a két szakadár államot már egy szárazföldi folyosó köti össze, az Azovi-tengerpart már az oroszoké. Ez az opció a háború előtt is felmerült, és ez az orosz követelés mára gyakorlatilag megvalósulni látszik. Kérdés, hogy ők ezzel beérik-e, és hogy az ukránok belemennek-e? 
– Az ukránok – egyelőre – nem fogadják el a területvesztés lehetőségét.
– Igen, jelenleg mind a két oldal makacs, bár kaptunk viszonylag jó híreket is az isztambuli tárgyalásokról. Aztán ugyanúgy folytak a harcok, mint korábban, nem látszott, hogy az oroszok északon, Kijev és Csernyihiv környékén szüneteltetnék a műveleteiket.
Egy hete meghívtuk a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre előadásra az ukrán nagykövetasszonyt. Megkérdezte az egyik hallgatónk, hogy mi Ukrajna exit-stratégiája?
Azt válaszolta, hogy harcolunk a végsőkig, amíg le nem győzzük Oroszországot.
– Ez nyilvánvalóan politikai marketing és nem a realitás része.
– Ez így van, ezért mondom, kompromisszumok kellenek. Tény, hogy nem egyszerű a helyzet megoldása, de mindkét félnek több terve is van a háború befejezésére. 
– Térjünk még vissza arra, hogy miért is nem elégséges 150-200 ezer fős orosz erő Ukrajna bevételéhez?
– Mert egy hónap után meggyengültek az orosz csapatok. Jelenleg közel 400 ezer főből áll a szárazföldi hadseregük, azaz még egyszer tudnak „cserélni”, pihentetni az állományt, tudnak beküldeni még egy garnitúrát, de ezek harcképessége – mivel jóval több sorkatona lenne – már nem lenne azonos a mostani csoportosításéval.
Látható, hogy az oroszoknak nincs annyi katonai ereje, hogy megszállják az egész országot.
Igaz, Putyin többször el is mondta, hogy nem is céljuk ez.
– Az ukránok ennyivel jobbak lennének a csatákban?
– Nem erről van szó. Személy szerint én nem is látom olyan nagyon erősnek az ukrán ellenállást, inkább okosnak. Az ukrán csapatok nagy része egész egyszerűen bevonult a városokba, és ezzel elejét vették annak, hogy nyílt terepen kelljen összecsapni az orosz hódító erőkkel. A városokban pedig elrejtőznek és beássák magukat. Még Kelet-Ukrajnából sem jönnek nyíltszíni összecsapásokról – pl. találkozó harcokról – hírek.
Az utóbbi napokban Kijevtől északra vettek vissza négy települést az ukrán erők, de nem tudni, hogy milyen heves harcok folytak ott.
Az oroszoknak hiába van jelentős technológiai fölénye az ukránokkal szemben, a tényleges városi harcokban ezt nem tudják érvényesíteni. Az ukrán erők kisebb, meglepetésszerű támadásokat tudnak indítani, főként a lemaradó, támogatás nélküli logisztikai csapatok ellen.
Azonban nem látszik, hogy egyenrangú hadviselő felek lennének az orosz erőkkel. 
– Az ukrán erők is elfáradnak. Meddig lehet a frontharcot vívni?
– Valóban fontos kérdés, hogy meddig bírja a két ország az elhúzódó harcokat. Ha tovább akarják folytatni, akkor muszáj lesz nekik új állományt kiállítani, bár Ukrajnában már a háború kezdetétől hadiállapot van, minden 18 és 60 év közötti férfi besorozható. Ez nyilvánvalóan nem jelent azonnali katonai erőbővítést, hiszen ahhoz igen sok feltétel kell, hogy a tartalékosok számottevő frontharcos erővé váljanak.
Az elhúzódó háború a legrosszabb változat.
Nem véletlen, hogy már mindkét harcoló fél külföldről akar behozni plusz-erőket. Az oroszok ugyanis arra fognak kényszerülni, hogy bevessék Aszad szíriai elnök csapatait, aki kész 40 ezer katonát küldeni Putyinnak. Ez azt is jelentené, hogy egészen más kultúrájú, mentalitású katonák érkeznének Európába.
Az Aszad-hadsereg nemcsak szíriai harcosokból áll, hanem a Hezbollah és az iráni forradalmi gárda zsoldosai is jelen vannak benne, össze vannak olvasztva egy egységes kormányzati haderőbe.
Voltak olyan hírek, hogy 1500 fő már múlt héten meg is érkezett Moszkvába… Ukrajnában pedig ott vannak a nacionalista erők, valamint zajlik az idegenlégiósok toborzása. Eddig 20 ezer fő jelentkezett külföldről harcolni Ukrajna védelmében.
– Akkor a „vegyes” csapatok is jelentős szerepet kaphatnak a háború második szakaszában.
– Igen, de az ő alkalmazásuk azért veszélyes, mert az idegeneket, zsoldosokat nehezebb kontrollálni. Nincs olyan centralizált vezetés-irányítási rendjük, más a harcászati képzettségük, együttműködési képességük, nincs akkora fegyelem, mint egy normál, reguláris katonai szervezet esetében.
Ha ilyen külföldi erők alkalmazása bekövetkezik, akkor az egy végeláthatatlan háborúhoz vezethet, amelyben minden szörnyűség meg fog jelenni, ami egy háborúban megtörténhet.
Olyan seb lesz Kelet-Európa arcán, mint amilyen Líbiában is keletkezett, vagy Szíriában és Irakban van. Ezt el kellene kerülni, a feleknek meg kellene állapodni, valahogy kompromisszumra kellene jutniuk egymással. Nem lesz könnyű, de a diplomáciát kell előtérbe helyezni, különben a harcok hosszas elhúzódása beláthatatlan következményekhez vezethet.
Tóth Gábor
Nógrádi György: A világháború széléről sikerült visszatáncolni
Kiemelt képünk forrása Unsplash.com.
