Molnár Miklós atya: A „közös asztal”
A közelben egy konditerem van, ami most is nyitva volt. Egy erős legény kijött, felült a motorjára, ami valami menő, nagyköbcentis járgány volt, így távolról is. Az ének zengett, biztosan hallotta ő is, hogy megemlékezés van, ha nem vette volna észre, ami az orra előtt zajlott. Berregés, mély motorhang zúgott fel. Indulóban volt. A gyerekek próbálták tartani a hangerőt, a figyelmüket. Percek teltek el így, és csak zúgott a motor egyhelyben állva. Aztán a dal vége felé elindult a gép és a tér hosszabb irányát kihasználva egy nagy kört írt le, mígnem ismét az ünneplő közösség másik oldalára érve hallhattuk, hogy valami „fontos ember” távozik.
Egyáltalán nem tudom, hogy mi volt abban, aki a motoron ült. Nehogy valaki úgy értse, amit felidézek, mintha őt minősíteni szeretném! A jelenség gondolkodtatott el. Kívülről úgy tűnt, hogy ha még csak nem is volt rossz szándék benne, az egója mégis elnyomta a résztvevőket. Ma már csak azt sem mondhatjuk mindig, hogy az egyén érdeke előzi be a közösségét, hanem gyakran ott vagyunk, hogy az egyén pillanatnyi, (egyébként számára is lényegtelen) szórakozottsága semmibe veszi a körülötte zajló valóságot. „Miért ne? Most ehhez volt kedvem!” – hangozhatna a magyarázat. Miközben ez valójában már maga az agresszió, mégis, meg kell jegyeznünk, hogy egy ilyen egoban nincs helye senki és semmi másnak, még csak a saját élete értelmének sem. Csak az „itt és most” létezik, az érett személyiség késleltetéséből, megfontoltságából semmit nem találunk benne. Tulajdonképpen önmagáról is elfelejtkezik, mert már a kiélésnek a rabjává vált. – Ismétlem, ezt nem mind a motorosról állítom, hanem arról az attitűdről, amit manapság igen gyakran szenvedünk el.
Miközben az egyénnek megvan a maga szabadsága, amit senki más nem tud elvenni tőle, mégis nagyon sérülékeny a társadalmunk, mert ezek a hozzáállások rengeteget ártanak. Éppen úgy, mint a bennünk levő frusztrációk, amelyek által képtelenek vagyunk távolságból, megfelelő türelemmel viseltetni azon megnyilvánulásokkal szemben, amelyek elsőre nekünk nem tetszenek. Egy érett egyén elfogadja a másik szabadságát, a bennük élő frusztrált gyermek nem. Rossz belegondolni, hogy hány fiatal lelkesedése esett már áldozatul ennek az éretlen erőszaknak, csak azért, mert az első próbálkozása esetleg még elnagyolt volt!
Pár éve még olyan ünnepünk is volt a Kossuth téren, amelyet tudatosan, szándékoltan füttyszóval zavartak meg.
Akkor ott szintén éppen gyermekek adtak elő egy rövid megemlékezést. Akkor is ott álltam a tömegben és azon gondolkodtam, hogy vajon értjük-e, ami zajlik. A nép emlékezni akar. Jól teszi, mert nem csak az ünnepek által kijelölt helyes utak tudata erősödik meg bennünk, hanem akár tisztul is a kép, hogy árnyaltan lássuk a múltbeli eseményeket. A történelem tanítómester, ha hajlandóak vagyunk figyelemmel lenni a szavaira.
Mi jogosít fel minket arra, hogy az aktuális kiéléseinket a környezetünkre erőltessük? Hogy a véleménykülönbségünket a másik elnyomásával orvosoljuk? A bennünk levő félelem és szorongás? Az azonnali visszajelzések korát éljük. Ha nem kapom meg a megerősítést akkor, amikor rám tör a rettegés, bosszút állok „anyám, vagy apám helyettesén”, mint a gyermek.
Joggal merül majd fel, ha regresszióban élem az életem, hogy vajon mit tettem én le a közös asztalra! El kell fogadnunk, hogy minden kor, minden emberének egy alapvető döntést kell hoznia: építeni, vagy használni akarja-e ezt a világot! Építeni nem egyszerű, mert nem mindig lehet világos, hibátlan utat találni. Ha szeretném előre vinni, muszáj megfelelő tapintattal és türelemmel végezni a vállalásaimat.
Hamarosan újra lehetőségünk lesz tenni a közös ügyeinkért: a hazánkért és a gyermekeinkért.
Érett módon, az egyéni sérelmeinket, vagy önző vágyainkat félretéve kell most majd lépéseket tennünk a közös céljaink felé. Fontoljuk meg, hogy mi szolgálja leginkább azt a nemzetet, amelynek tagjai vagyunk, hogy mi lesz az, amit egyénileg, vagy a szavazatunkkal leteszünk a közös asztalra! Sok évszázada sok nemes ember dolgozott ezért az országért. Van mit veszítenünk!
Címlapkép: MTI Fotó/Nemes János
