Olvasom a népszerű gazdasági hetilap hasábjain, hogy most már a felszabadult női libidó az ország legnagyobb ellensége. Szép és hangzatos cím, csak az a gond vele, hogy a sorozat, amelyet védelmébe vett, és amelyet követendő példaként állít elénk, valójában soft pornó volt a maga idejében, nem véletlenül adtak ki belőle később light verziót is, hogy bizonyos népszerűbb idősávokban is vetíthetni lehessen a tévében. Igen, a Szex és New York szériáról van szó, amely a kilencvenes évek végétől ikonikus szereplője volt a szórakoztató csatornáknak, és amely négy szingli nő életét mutatta be a Nagy Almában.

Milyen értékek mentén neveljük gyermekeinket? – ezzel a címmel rendeztek konferenciát amelynek keretében szóba került az ismert sorozat, annak utóélete, s a filmsorozat által közvetített értékrendszer is. A négy nő története azért is kerülhetett ismét fókuszba, mert friss részekkel álltak elő a készítők, ezúttal azt is bemutatva, hogyan alakult a szereplők élete jóval az ötödik ikszen túl. (Spoiler: jobbára magányosan…)

Az említett cikk írója szerint ezeket a filmeket csupán fikcióként kellene kezelni, s nem messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy egy sorozat főszereplője „végre” szabadon megélheti a szexualitását.

Az előadáson elhangzottakra nem szeretnék reflektálni, mert nem voltam jelen, attól viszont óva intenék mindenkit, hogy a filmsorozatok szerepét ilyen módon elbagatellizálja. Olyannyira hatással vannak ezek az emberekre, hogy mára kutatások bizonyítják: sokkal elégedettebbek az életükkel azok, akik nem néznek sorozatokat, és ezáltal nem egy elképzelt, illuzórikus minta mentén kezelik és értékelik a saját kapcsolataikat. És ennek apropóján beszélhetünk a Szex és New Yorkról is, amely a női szexualitást és felszabadultságot azon méri, ki, kivel, hányszor és milyen extrém módon „kavart” össze. De elővehetnénk a Jóbarátokat is – egész generációnk nőtt fel rajta –, amely kicsit lájtosabban ugyan, de szintén ezt az értékrendet közvetíti: egy kapcsolat felbomlásának, egyáltalán a párkapcsolatnak nincs túl nagy súlya az életben. 

Ma már jócskán negyvenesek azok, akik ezeken a sorozatokon szocializálódtak, jókat nevetve egy-egy eltúlzottan abszurd szituációba torkolló egyéjszakás kalandon. Mi pedig kicsit meglepődve mélázunk azon, hogy miért kevés manapság a tartós párkapcsolat.

hirdetés

Lehet, hogy az én elképzeléseim nagyon ósdiak, de nálam a felszabadultság inkább az intimitással, bizalommal és szeretettel kapcsolódik össze. Pedig nem tartom magam a női libidó ellenségének.

Azt viszont látom, hogy nagy divat a hiányosságokat, lelki problémákat úgy elfogadhatóvá tenni, hogy valójában konzerváljuk őket. 

Ha valakinek nincs partnere, ma már nem szingli, hanem ahogy nemrég a színésznő, Emma Wattson fogalmazott felháborodva, self-partnered, azaz önmagával van kapcsolatban. Ez nagyon dicséretes, hiszen önmagunk megismerése és szeretete a boldog, kiegyensúlyozott élet alapja. De ez akkor sem párkapcsolat, mint ahogyan az sem, ha valaki önmagával házasodik össze, hogy hagyják végre békén az őt nyaggató szülők, rokonok.  

Ugyanígy, ha valaki módszeresen váltogatja a partnereit, miközben az igazit keresi, akkor nem feltétlenül felszabadult, inkább elkeseredett, önbizalomhiányos, kapcsolódni képtelen vagy éppen függő, esetleg gátlástalan. De ezt kimondani ma már nem illik. Így aztán hiába lenne segítségre szüksége, inkább megerősítést nyer a rossz viselkedésminta.

Apropó! Az imént említett Jóbarátok gyönyörű színésznője, Jennifer Aniston nemrég nyilatkozta, hogy gyerekkorában az anyukája azzal gúnyolta, hogy csúnyácska és nagy az orra. Anistonnak ma már, hála a plasztikai sebészet áldásos tevékenységének, új orra van, így lett világhírű, és el sem tudnánk képzelni másként, de mivel igen jó komika, valószínűleg e nélkül is befuthatott volna. Azt viszont a mai napig mindenki csak találgatja, a sokáig álomházasságban élő színésznő miért nem vállalt gyereket Brad Pitt oldalán. Ez persze csak bulvárszerű találgatás, de valami mégis azt súgja, hogy Aniston anyukájának nevelési módszerei is szerepet játszhattak ebben. 

Nekem ezekről a szerencsétlen sorsú bálványokról, de még az egyéjszakás kalandokat hajszoló sorozatszereplőkről is inkább Hamupipőke két gonosz mostohája jut eszembe. Mert lassan ott tartunk, hogy a lábujjukat megcsonkító nővérekről nem szabad kimondani, nem jól döntöttek, amikor a lábukat bele próbálták erőltetni abba a fránya üvegcipőbe, nehogy megbántsuk őket. 

Pedig gyanítom, hogy az ő történetük nem úgy végződött, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak…